1. rész

Első napom az új munkahelyemen. Táskámat védelmezőn szorítom magamhoz, ahogy határozott léptekkel a gazdasági iroda felé veszem az irányt. Főnököm barátságos mosollyal fogad, majd gyorsan beterel a HR-es hölgyhöz. Újdonsült kolléganőm hamar végez velem, mármint a papírjaimmal, aztán kitessékel a szobából, mondván rengeteg dolga halmozódott fel.

Egyre kínosabban érzem magam, nem tudom, mit csináljak, hova menjek. Főnököm irodája előtt toporgok, nem akarom zavarni, de mégsem tölthetem az egész napot a folyóson. Erőt veszek magamon és bekopogok hozzá. Még mindig nagyon kedves velem, de látom, hogy nincs ideje rám. Egyik kezében a mobilja, másik kezében egy vastag iratkupac. Biztos látszik rajtam a teljes kétségbeesés, mert végül megszán. Leteszi a telefonját és az aktákat, majd átkísér a két ajtóval arrébb található asszisztensi irodába. Két íróasztalt látok. Egyiknél ülhet valaki, mert személyes holmik, iratok, dossziék hevernek mindenfelé. A másik asztal teljesen üres leszámítva egy számítógépet, ami félkész állapotban várja, hogy valaki összerakja.

Főnököm magamra hagy miután közli velem, hogy az lesz az én helyem. Nyugtalanul álldogálok egy ideig, aztán leülök inkább egy vendégszékre. Valahogy olyan idegen minden, én meg olyan elárvulva érzem magam.

Telnek a percek én meg csak kuporgok egymagam, miközben kezeimet idegesen egymásba kulcsolom. Kollégáim szanaszét az épületben, nem ér rá senki sem velem foglalkozni.

Várakozásom gyötrelmes perceit egy nagyon helyes fiatal férfi érkezése töri meg. Halkan köszönünk egymásnak, majd zavaromba elfordulok. Hallom, hogy pakolászik valamit, így lassan visszafordítom a fejem, kíváncsiságom legyőzi félénkségem. Az üres asztalon lévő gépet szereli. Teljes figyelmével feladatára összpontosít.

Ki lehet? Talán kolléga? Esetleg az egyik rendszergazda? De akkor miért ennyire elegáns? – morfondírozok, amikor hirtelen rám néz. Megdermedek, szinte elveszünk egymás tekintetében. Elvörösödöm, majd zavaromban a hajamat kezdem piszkálni. Elmosolyodik, félbehagyja a gép szerelését, odalép hozzám.

– Márk vagyok – nyújtja felém a kezét – gondoltam bemutatkozom, nem akartam udvariatlan lenni. A többiek láthatóan teljesen felszívódtak, ki tudja mikor jönnek vissza.

Milyen szép neve van – eltűnődöm egy pillanatra, aztán gyorsan észhez térek és kezet rázok vele.

Én is bemutatkozom. Azonnal oldódni kezd bennem a feszültség. Beszélgetni kezdünk. Észre sem veszem, de arcom felragyog és végtelen elégedettség tölt el.

Kiderül, hogy az egyik munkafolyamatot fogjuk együtt csinálni. Felcsillan a szemem, az öröm megáradt folyóként száguld végig rajtam.

Ahogy telnek az órák egyre több mindent tudok meg róla. Külsős vállalkozóként dolgozik ennél a cégnél. Hetente néhányszor szokott bejárni az irodába, ma csak egy gyors megbeszélésre ugrott be a főnökömhöz, de látva a reggeli káoszt úgy gondolta marad egy kicsit segíteni. Így kötött ki a gépem szerelésénél. A rendszergazdák valamiért ma úgy döntöttek egyszerre vesznek ki szabadságot.

Jólesik a törődése és az is, hogy mégsem rohan tovább, pedig elárulta, hogy fontos megbeszélés vár még rá. Részletesen átveszi velem azokat a feladatokat, amiben az én közreműködésemre lesz szüksége. Türelmesen elmagyaráz mindent, nem siet, nem kapkod.  Kolléganőim megkönnyebbülve sóhajtanak fel. Látom rajtuk, örülnek, hogy nyertek egy napot és nem kell velem foglalkozniuk, sem a betanításommal.

Kora délután Márk szabadkozva elköszön, nem maradhat tovább, muszáj mennie. Megértően bólintok, majd egy pillanatra megérintem a karját. Magam sem tudom honnan veszem a bátorságot, csak úgy jön magától. Meglepetten néz rám, gyorsan visszahúzom a kezem és fülig vörösödve elbúcsúzom tőle.

Hamar elérkezik a munkaidőm vége, nehezen szánom rá magam, hogy elinduljak haza. Új kollégám körül forognak a gondolataim.

Biztos van barátnője. Egyrészt lehet, hogy ő mindenkivel ilyen kedves. Én is egy vagyok a sok közül, akinek segít. Már biztosan eszébe sem jutok. Áh, hagyjuk is!  – legyintek lemondóan.

***

Telnek a hetek, hónapok a nyár őszbe fordul. Még mindig ugyanazzal a hévvel és lelkesedéssel megyek dolgozni, mint az első napokban. Hamar beletanulok a feladataimba, kollégáimmal jó kapcsolatot alakítok ki. Márkkal is sokat találkozom, minden hét elején bejár hozzám, hogy a munkával kapcsolatos dolgokat átbeszéljük vagy megcsináljuk. Izgatottan várok minden egyes napot, amit együtt töltünk. Mindig megdobban a szívem, amikor belép az irodába vagy meghallom a hangját. Úgy örülök minden egyes alkalomnak, amikor van indokom, hogy felhívjam.

Egy nap valahonnan a lelkem mélyéről hirtelen rám tör, hogy szeretnék vele beszélni. Egész délelőtt azon agyalok, hogy milyen indokkal is hívhatnám fel.

De mit mondjak neki? – morfondírozok. Azzal még sem kezdhetem, hogy „Helló, annyira hiányozol, gondoltam rád csörgök.”

Egy idő után bátorságot merítek, és amikor felhívom, viccesen mégis annyit mondok neki, hogy nem bírom nélküle.

Nevetve csak ennyit válaszol:

– Te is hiányoztál! – egy szavát sem hiszem, de a szívem tájékát mégis melegség járja át.

***

Egy késő őszi napon, Janka kolléganőm félvállról megemlíti, biztos benne, tetszem neki. Kerek szemekkel meredek rá.

– Mit mondtál? Hogy én tetszem neki? Honnan tudod? Miből gondolod? – záporoznak a kérdéseim. Janka csak nevet, végül annyit mond, hogy a vak is látja, aztán magamra hagy. Én meg csak állok és döbbenten nézek utána. Szívem hevesen kalapálni kezd, hinni akarok neki, de félek a csalódástól.

Nagy meglepetésemre másnap délelőtt Márk lép az irodába. Valami sürgős ügyre hivatkozik, de én egy kukkot sem értek az egészből. Csak azt tudom, hogy határtalanul boldog vagyok, hogy újra láthatom. Izgatottan hellyel kínálom és készségesen próbálok mindenben segíteni neki. Aznap egyedül vagyok a szobában, mert Janka beteget jelentett, így kettesben töltjük az időt.

Egész végig azon jár az eszem, amit kolléganőm mondott előző nap. Lopva Márkra pillantok, keresem a jeleket. Egyik kutakodó pillantásomnál összeakad a tekintetünk. Zavarba jövök, a szó a torkomra forr. Csak nézzük egymást áthatóan. Egy pillanatra látok valamit felvillanni a szemében, de magam sem tudom, hogy ez nemcsak a képzeletem szüleménye-e. Mégis belémfészkeli magát egy gondolat.

Lehetséges, hogy tetszem neki, csak nem vettem észre?

Aznap éjjel vele álmodom. Amikor reggel felébredek, fizikai fájdalmat érzek, hogy csak a képzeletem járatta velem a bolondját. Ekkor tudatosul bennem, hogy visszavonhatatlanul és végérvényesen beleszerettem. Hirtelen kétségbeesek, hogyan tovább. Mégsem állhatok elé azzal, hogy szerelmes vagyok belé. Nem akarok hülyét csinálni magamból. Elhatározom, hogy kivárok, hátha történik valami sorsfordító, vagy legalább kapok egy mindent eldöntő jelet. Elfog a szorongás, nem szeretem a bizonytalan helyzeteket.

Az univerzum végül megkegyelmez nekem, bár először fel sem tűnik mi folyik körülöttem. Egy hószállingózós délutánon, Márk a munkaidőm végén toppan be az irodába. Láthatóan idegesen járkál fel-alá, mert gyorsan be kéne fejezni egy munkát, de azzal is tisztában van, hogy mindjárt négy óra. Nekem viszont pont ezen a napon nagyon kéne sietnem, mert a hetek óta tervezett hajfestésem pont ma délután esedékes. Így is könyörögnöm kellett, hogy szorítsanak be két vendég közé, így esélyét sem látom annak, hogy esetleg elhalasszam az időpontot.

– Tuti nem fogok odaérni – csúszik ki a számon, már én is ideges vagyok. Látva kétségbeesett arcomat, Márk azonnal felajánlja, hogy elvisz a kocsijával, amint végeztünk.

De édes! – nyugtáztam magamban, szívem újra olyan iramban kezd vágtatni, hogy majd kiszakad a mellkasomból. Szerencsére gyorsan elkészülünk a munkával, és már azt veszem észre, hogy az autójában ülünk. Egy szempillantás alatt elérünk a szépségszalonhoz. Kicsit csalódott vagyok, hogy ki kell szállnom, de mielőtt kipattannék, egy hirtelen ötlettől vezérelve odahajolok hozzá és egy puszi adok az arcára. Akkor ott, végre én hozom zavarba. Boldog mosollyal a szám szélén szállok ki a kocsijából.

***

A következő nap reggelén havas kabátban, átfagyva nyit be az irodába. Sikerül meglepnie, mert egyáltalán nem számítottam rá. Bár mostanában mintha egyre sűrűbben térne be hozzánk, nemcsak azokon a napokon, mint eddig.

Márk mosolyogva érdeklődik, hogy mi ez a nagy vidámság. Kolléganőimmel, Jankával és Zsuzsával éppen jókat nevettünk, amikor megjelent. Ahogy egyre jobban közeledik a karácsony, mi is kicsit lazítunk a munkatempón. Mindnyájan ünnepi lázban égünk már. Mosolyogva invitáljuk, hogy csatlakozzon hozzánk, fel is pattanok, hogy készítsek neki egy forró teát. Ahogy visszatérek az asztalomhoz, kezembe a nagy bögre meleg itallal, hirtelen megtorpanok. Asztalomon a laptopját látom kinyitva. Értetlenül nézek rá, hisz minden közös projektet lezártunk már az évre.

– Dorina – suttogja olyan halkan, hogy csak én halljam – hetekkel ezelőtt beszéltük, hogy szeretsz olvasni. Itt van az e-book gyűjteményem, válogass nyugodtan belőle.

– De hiszen ez rengeteg! – állapítom meg döbbenten, és még jobban elkerekítem a szememet – ha a főnököm megengedné, amit nyilván nem fog, hogy egész munkaidőben ezt válogassam, akkor sem érnék a végére.

– Nem is itt gondoltam – hajtja le a fejét egy félszeg mosoly kíséretében – szombaton ráérsz esetleg? Akkor nyugodtan átnézhetnéd az egészet – az utolsó mondatot, már a fülemhez hajolva súgja.

– Advent utolsó hétvégéje lesz, biztos vagy benne, hogy velem szeretnéd tölteni? – kérdezem én is suttogva.

– Biztos! – néz mélyen a szemembe – Együtt is ebédelhetnénk, mit szólsz hozzá?

Egy pillanatra szóhoz sem jutok, úgy érezem, mintha a felhők felett lebegnék, még a világ is megfordul körülöttem.

Atyaég! Mióta várok erre!

– Nagyszerű ötlet. Nekem sincs még programom – nyögöm ki nagy nehezen.

 

Befejező rész

Karácsonyi randevú 2.