Insta világ

Néhány hete egy nagyobb baráti társasággal töltöttem a hétvégét. Inkább családos programot terveztük, mint egy „erezd el a hajam partit”. Mindenki hozhatott kísérőket, a lényeg, hogy kicsit együtt legyünk megint. Szép számmal összegyűltünk, sokat beszélgettünk, nevettünk. Egy szó mint száz, mindenki nagyon pihenten és jókedvűen tért végül haza. Egész idő alatt igyekeztem mindenkire kellő figyelmet fordítani, átbeszélni, ami éppen a lelkünket nyomta.

Gondolataimba merülve, kis szünetet tartva kavargattam a kávémat, amikor lehuppant mellém az egyik barátnőm tinédzser fia, Botond.

Nagyon udvarias, jól nevelt srác, bármikor találkozunk, szinte a hangját sem lehet hallani. Nem az a személy, aki belevág mások szavába.

Gondoltam egyet, most végre jól kifaggatom mi történt vele az elmúlt hónapokban. Jövőre érettségizik, így nagyon érdekelt, mit gondol a jövőjéről, és úgy általában az egész életről. Kedvesen válaszolgatott kérdésáradatomra, de pár perc után azt vettem észre, hogy a mobilját babrálja. Igazából akkor esett le, hogy őt évek óta csak a telefonjával összenőve láttam. Folyton matatott rajta valamit, még akkor is, amikor beszélgetni láttam másokkal. Megkérdeztem tőle, hogy miért nem teszi kicsit félre a készüléket, és foglalkozik valami mással. Nagy kerek szemeket meresztett rám, mintha azt kértem volna, hogy törje össze a telefonját. Udvariasan, de határozottan kifejtette, hogy itt vannak a barátai – mármint a telefonon – és nem szeretne lemaradni semmi fontos információról vagy eseményről, ami a csoport beszélgetéseken zajlik. Ráadásul, pár hónapja megismerkedett egy francia lánnyal és lehet, hogy szerelmes belé, mert az egész napot átlevelezik. Most én néztem rá kerek szemekkel, valahogy nekem annyira idegen ez a világ. Hogy lehet szerelmes valakibe, akivel még soha életében nem találkozott személyesen? Egyszerűen nem fér a fejembe…

Jó-jó én nem ebbe a felgyorsult insta világba születtem, én még tudom mi az a tárcsás telefon, suliban még papírfecnin leveleztünk egymással, tanítás után pedig húztuk az időt a hazaindulással, mert még jó pár fontos dolgot meg kellett beszélnünk.

Például:

Zsuzsinak, Julcsinak éppen ki tetszik?

Van-e esélyem Gábornál? (Ő volt az a srác, akibe már egy fél éve halálosan bele voltam zúgva, és minden percnek örültem, amikor megpillanthattam a suli folyosóján.)

Tudom, változik a világ, más volt a nagymamám lánykorában az élet, más anyukám fiatal éveiben, és más volt húsz éve is, de valahogy az utóbbi időben döbbentem meg igazán a virtuális világ elhatalmasodásán. Észrevétlenül az én életembe is bekúszott. El kezdtem használni a Facebookot, Instagramot. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy főleg a marketing része miatt, mert írói életemhez elengedhetetlenül szükséges a közösségi média, de bevallom nekem ennyi ebből a világból pont elég. A „minden csoda három napig tart” mondás nálam is igaz volt, az első időkben annyit lógtam a közösségi hálón, hogy estére már azt hittem kifolyik a szemem. Izgalmas volt „szörfözni” ezeken az oldalakon, keresni a barátokat, ismerősöket. Ki milyen fotót rak ki, kivel mi történik stb.

Egy idő után azonban alábbhagyott a lelkesedésem, mert aki közel áll hozzám, róluk amúgy is tudok mindent, akivel meg amúgy sem tartjuk a kapcsolatot, abból a néhány képből, amit kiposztol, nem tudok meg lényegesebb információkat, közelebb meg pláne nem kerülünk egymáshoz.

Visszakanyarodva Botondhoz, ámulattal figyeltem, ahogy egyik ablak ugrik fel a másik után a készülékén. Rengeteg beszélgetés, videó üzenet, emojik pörögtek a kijelzőjén. Láttam rajta, teljesen beszippantja ez a világ. Kicsit oldalba kellett böknöm, hogy folytatni tudjuk a beszélgetést.

Elmesélte, hogy számára a telefonnal töltött idő a legértékesebb. Itt folyik a szociális életének 90%-a. Kérdésemre, hogy nem fél-e attól, hogy kiüresedik és magányossá válik, azt válaszolta, hogy a virtuális világ kinyitott neki egy olyan kaput, ahol messzi tájakon élő fiatalokkal tud napi szinten kommunikálni. Ha nem lennének ezek a közösségi felületek, akkor sosem ismerkedett volna meg Szofival – francia barátnő – vagy az USA-ban élő – jelenleg – legjobb barátjával. El kellett ismernem, hogy nyelvtudásának is sokat segítettek ezek a kapcsolatok. Már most, közel a tizennyolcadik életévéhez, folyékonyan beszél két nyelvet, és hamarosan egy harmadiknak is nekivág. Törtem a fejem, hogy milyen érveket hozzak fel, hogy legalább egy kis ideig szakadjon le a telefonjáról, de aztán legyintettem egyet. Nem akartam az elcsépelt, gyerekkoromban agyon ismételt frázisokkal előállni.

„Régen minden jobb volt, akkor még a fiatalok tudtak élni. stb.”

Elismerem, haladni kell a korral, mert ha ellenállunk neki, akkor is elmegy mellettünk, legfeljebb mi maradunk le róla. A világ könyörtelenül változik, ha tetszik, ha nem. Gyerekeinknek már más okoz örömet, mint nekünk fiatalkorunkban. Az ismerkedés, legyen szó barátságról vagy szerelemről, kezd teljesen áttolódni a virtuális világba. A kezdetek már ott zajlanak. Botond példáját nézve, ott ismerte meg Szofit. Napi néhány üzenetváltás után eljutottak addig, hogy már reggel az az első, hogy hosszú üzenetet vagy videohívást indítanak egymás felé. Este pedig szintén így búcsúznak. Napközben pedig, amint a kötelezettségeik engedik, már hangulatjelekkel és rövid üzenetekkel bombázzák egymást, hogy tudassák a másikkal attól, hogy személyesen nem fogják egymás kezét, gondolatban azért együtt vannak egész nap. Botond azt tervezi, hogy jövő nyáron, érettségi után, kiutazik Szofihoz, hogy végre személyesen is találkozhassanak egymással.

Felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon ez a szerelem kitart-e addig, de ha ki is tart, nem lesz csalódás a személyes találkozás?

Ott már nem tudják filterekkel korrigálni a fotókat, videókat. Ott már „csak” ők lesznek, nem tudnak majd a készülékük mögé bújni.

Nehéz kérdés, bár ahogy látom, csak nekem, mert Botondnak teljesen természetes, hogyha még jövő nyáron is ennyire intenzív a kapcsolatuk, akkor a személyes találkozás is a vártnak megfelelően fog alakulni. Ő egyáltalán nem görcsöl ettől.

Egy nagy sóhaj kíséretében álltam fel Botond mellől, ő ezt már észre sem vette, újra a telefonjára fordította a teljes figyelmét. Valóban más világ. Minden felgyorsult körülöttünk, folyton rohanunk, időhiánnyal küzdünk. Sok inger ér minket, a rengeteg információból próbáljuk kihámozni a számunkra fontos dolgokat. Az utánunk lévő generációnak ez már természetes, ők már pár mondatból meghozzák a döntéseiket. Gyorsan ítélkeznek, szereznek új barátokat, szerelmeket. Mi meg csak kapkodjuk a fejünket és próbálunk lépést tartani a korral és az új generációval.

És hogy jól van-e így?

Nem tudom, de azt igen, hogy minden attól függ, hogy éppen honnan szemléljük az eseményeket…