7. rész

Zsófi anyja tajtékozott a lány lógása miatt. Zsófi, bár belátta, hogy Zsuzsának igaza van, nem tűrte jól anyja haragját. Hiába az elhatározása, kirobbant belőle a visszafojtott indulat. Zsuzsán töltötte ki vélt és valós sérelmeit. Ettől édesanyja még jobban dühbe gurult. Heves szóváltásuknak apja érkezése vetett végett, aki – meg sem hallgatva őt – felzavarta a szobájába.

– Már úgysem parancsolgathattok nekem sokáig! Tavasszal nagykorú leszek, utána pedig főiskolára megyek. Az ország legtávolabbi sarkába költözöm, elegem van belőletek! – vetette oda a válla felett. Ahogy kimondta a szavakat, már meg is bánta őket. Szerette a szüleit, esze ágában sem volt elhagyni az otthonát.

Egy pillanatra megállt és hátralesett, szülei néma döbbenettel néztek utána. A látványtól könny szökött a szemébe, elfordult és berohant a szobájába. Sírva vetette magát az ágyára. Igazságtalannak tartotta, hogy még mindig gyerekként bánnak vele, de a lelke mélyén tisztában volt azzal, hogy rá is szolgált erre. Az utóbbi időszak eseményei zárkózottá tették. Már nem osztott meg semmit úgy a szüleivel, mint régen. Joggal érezték, hogy kizárta őket az életéből. De még nem állt készen, hogy legalább édesanyját beavassa legbensőbb titkaiba.

***

Épphogy szürkült az ég alja, amikor Zsófi lassan behúzta maga mögött házuk ajtaját. Nem akarta felébreszteni a családját, egyedül akart lenni. Csak egy cetlit hagyott a hűtőn, hogy a szokottnál hamarabb indult suliba. A tegnap este történtek után nem vágyott újabb veszekedésre. Harag, sértettség és bűntudat keveredett benne. A Krisztiánnal töltött édes órák emléke elhalványult a szüleivel folytatott veszekedés után.

Jólesett neki ezen a korai hajnalon egyedül sétálni az utcán. A hideg szél teljesen felébresztette őt, agya kitisztult és sebesen jártak gondolatai. Nem tudta, mi vár rá a suliban. Nagyon félt, hogy a Dáviddal való közjátéknak következményei lesznek. A rettegés egyre jobban eluralkodott rajta, de muszáj volt erőt vennie magán. Nem akarta, hogy bárki gyengének vagy elesettnek lássa. A hajnali csendet mobilja csörgése törte meg. Gyorsan a fülére szorította a készüléket.

– Én már itt vagyok, a menza előtt várlak – Klaudia álmos hangja mosolyt csalt az arcára.

– Most értem a suli bejáratához, néhány perc és én is ott leszek – hadarta izgatottan.

Előző este, miután jól kisírta magát a szüleivel való veszekedés után, felhívta barátnőjét. Úgy érezte, eljött a pillanat, hogy mindent megosszon vele. Dávid, Krisztián és a szülei haragja annyi mindent felkavartak benne, hogy egyedül nem tudott megbirkózni vele. Emellett rettenetesen hiányzott neki a barátnője. Amikor Klaudia meghallotta, milyen fontos ügyben keresi, haragja azonnal elpárolgott. Megbeszélték, hogy másnap a lehető legkorábbi időpontba bemennek az iskolába és átbeszélnek mindent.

Amikor Zsófi megérkezett, még csak néhányan lézengtek az épületben. Sietősen végigment a folyósokon, míg el nem ért az ebédlő bejáratához. Klaudia talpra szökkent, amint meglátta. Szeme boldogan csillogott, ahogy végignézett rajta. Zsófi szíve hatalmasat dobbant.

Hála az égnek, nem haragítottam magamra – nyugtázta magában megkönnyebbülve.

Amint odaért hozzá, szorosan megölelték egymást.

– Ne haragudj rám, hogy mostanában kirekesztettelek az életemből – hangja megremegett, ahogy bocsánatot kért.

– Fátylat rá! Végre megdumáljuk. Nekem csak ez számít – suttogta Klaudia könnyes szemmel, és már húzta is egy csendes sarokba barátnőjét. Zsófi nem ellenkezett, alig várta, hogy kiöntse neki a szívét.

A jelzőcsengő éles hangja vetett véget beszélgetésüknek. Annyira belemerültek az események megvitatásába, hogy a körülöttük zajló világról teljesen megfeledkeztek. Még azt sem vették észre, hogy egyre többen összesúgnak a hátuk mögött, hogy rosszalló tekintettel néznek rájuk. Csak a csengetés tudta visszahúzni őket a valóságba. Zsófi szomorúan elmosolyodott, ahogy az utolsó mondatai elhagyták száját:

– Ne aggódj, minden megoldódik. Annyira sajnálom, hogy nem előbb avattál be a dolgaidba. De megértem – emelte fel a kezét Klaudia, amikor látta, hogy barátnője tiltakozásra nyitja a száját. – Tudom, hogy keményen tudok fogalmazni, főleg ha Dávidról van szó. Az is világos, hogy sokat piszkáltalak vele. Szóval ne mondj semmit! Jobban kellett volna támogatnom téged. Bocsi, hogy nem így alakult! – suttogta halkan. Bűntudat fénylett a szemében.

– Köszönöm Klau! Olyan boldog vagyok, hogy meg tudtuk beszélni – állt fel az asztaltól Zsófi. Megkönnyebbülten nézett körbe, lelkébe béke és nyugalom költözött. Ez az idilli érzés azonban néhány pillanat múlva köddé vált. Ellenséges tekintetek kereszttüzében találta magát. Aki csak elhaladt mellette, összehúzott szemmel bámult rá.

Ennyire gyorsan terjed a pletyka? – fogta el a pánik.

– Klau, mi folyik itt? – fordult barátnője felé.

– Nyilván a tegnapi alakításod eredménye. Dávidot ismerve nem lep meg – mutatott rá az egyik bámészkodó srácra. A fiú azonnal hátat fordított nekik, ahogy meglátta Klaudia arcán a nyílt ellenszenvet. – Ne mondd, hogy nem erre számítottál? – folytatta mérgesen, miközben védelmezőn Zsófiba karolt.

– Bíztam benne, hogy mégsem ez fogad majd – suttogta halkan, amint a termük felé vették az irányt.

– Megint naiv vagy, de legalább már látod, mi folyik körülötted – hirtelen megállt és maga felé fordította Zsófit. – Egyet ne feledj, nem hagyom, hogy az a görény tovább szórakozzon veled, és megvezesse a többieket. Kitalálok valamit. Nem fogsz a tanév további részében laposkúszásban közlekedni, felnyitom a szemüket.

– Köszönöm – borult barátnője vállára Zsófi. Megkönnyebbülés keveredett benne a félelemmel.

***

Kínkeserves nap állt Zsófi háta mögött, azt hitte, sosem ér véget a tanítás. Alig várta már, hogy elinduljanak hazafelé. Klaudia azonban kitartóan noszogatta, hogy egyenek előtte. Az utolsók között érkeztek az ebédlőbe. Klaudia kérlelte Zsófit, hogy ne futamodjon meg, és emelt fővel állja a többiek lenéző pillantásait. A lány azonban egyre nehezebben viselte a felé irányuló negatív hullámokat. Sosem került még ilyen helyzetbe, mindig mindenhol szerették és jó véleménnyel voltak róla. Lelke mélyén még mindig nehezen hitte el, hogy Dávid aljas hazugságokkal tömi a többiek fejét.

Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor körbenézett, és korábbi feltételezései ellenére csak néhány diákot látott az asztaloknál ülni. Már éppen rá került a sor, hogy kikérje ebédjét, amikor egy erélyes hang megtörte a menza nyugodt csendjét:

– Nézzétek, a suli ribije lemerészkedett az ebédlőbe! – Dávid gúnyos hangja töltötte be a menzát. Mindenki felkapta a fejét, először a fiúra, majd Zsófira néztek.

– Hagyd békén! – sziszegte fogcsikorgatva Klaudia, miközben erősen megszorította Zsófi kezét, hogy érezze, nincs egyedül.

– Ne szólj bele, ez nem a te dolgod! – mordult a lányra Dávid, majd újra Zsófira szegezte a tekintetét. – Zsófi, a hazug lotyó. Most éppen ki az új áldozatod? Tegnap láttalak lelépni az új sráccal. Csak nem az a surmó a pasid? – kérdése tele volt gúnnyal és rosszindulattal. Zsófit elöntötte a pánik. Fogalma sem volt, mit mondhatna erre, csak dermedten állt, még mindig Klaudia kezét szorítva. A félelem egyre jobban eluralkodott rajta.

– De igen. – Hirtelen ismerős hang ütötte meg Zsófi fülét. Szíve új lendülettel kalapált mellkasában, ahogy a belépő alak felé fordult.

– Egyébként meg semmi közöd hozzá, és jó lenne, ha leszállnál végre Zsófiról. Nem igazán bátor húzás gyötörni egy védtelen lányt. Miért nem keresel valaki olyat, akivel egyenlők az erőviszonyok? – Krisztián szavai nyugalomról árulkodtak. Dávid eltorzult arccal előtte termett, nyakán kidagadtak az erek, ahogy egyre jobban elöntötte a düh.

– Megint nagy a pofád – szűrte fogai között a szavakat, hogy csak Krisztián hallja őket.

– És? Most félnem kéne? – kérdezett vissza még mindig a legnagyobb lelki nyugalommal.

– Itt az ideje, igen – mondta Dávid fenyegetően, de nem mozdult. Nem akart verekedést kezdeményezni, lefeljebb csak kiprovokálni. Farkasszemet néztek egy hosszú pillanatig, aztán Dávid alattomos mosolyra húzta a száját, majd egy alig hallható mondatot suttogott a másik fülébe.

A fiú arca megrándult a haragtól, és úgy orrba vágta Dávidot, hogy az elterült a padlón. Erre még ő sem számított, de gyorsan talpra ugrott, és nem törődve vérző orrával Krisztiánnak rontott.

Zsófi felsikoltott, amikor Dávid gyomron vágta Krisztiánt, aki meggörnyedve az egyik asztalnak dőlt.

– Na, csak ennyi telik tőled? – kérdezte gonoszul Dávid, amikor látta a másikon, hogy még mindig az asztal szélét markolja. Krisztián nem felelt, ezért még hangosabban és gúnyosabban kezdte szidalmazni őt. Amikor úgy látta, ellenfele nem mozdul, továbbra is görnyedten áll, hátat fordított neki. Két kezét a magasba emelte, jelezve a többieknek, hogy győzelmet aratott.

Krisztián csak erre várt; rögtön kiegyenesedett és nekirontott a pökhendi alaknak. Úgy hátba vágta ellenfelét, hogy Dávid előrebukott, egyenesen a kemény padlóra. Amúgy is vérző orra azonnal eltört. Ordítva hasalt a földön, Krisztián csak állt mellette, és undorodva figyelte mozdulatait.

– Soha többé ne emelj rám kezet! – vetette oda.

Ebben a pillanatban kivágódott a menza ajtaja, és az igazgatónő társaságában két gondnok sietett be rajta. Az egyikük a két fiú közé állt, a másikuk a földön fekvőhöz lépett.

– Mi folyik itt? – kérdezte az asszony éles hangján. Néma csend borult a helyiségre. Mindenki szótlanul meredt az előttük zajló eseményekre. Dávid vinnyogva térdre küzdötte magát, egyik kezét az orrára szorította, a másikkal a gondnok karjába kapaszkodott. Zsófi tudta, a lehető legelesettebbnek és legszerencsétlenebbnek akart látszani.

– Épp jókor jött, Somogyi tanárnő, ez a vadember eltörte ez orromat – gurguláztak a szavak Dávid szájából artikulálatlanul.

– Menj az orvosiba, fiam, utána várlak az irodámban – vetette oda neki, majd teljes figyelmét Krisztiánnak szentelte. Dávidot átjárta az öröm hulláma, biztos volt benne, hogy ellenfele komoly büntetésben részesül. Sietve távozott az ebédlőből, alig várta, hogy részletesen beszámolhasson az eseményekről az igazgatónőnek.

 

Miután a két gondok Dáviddal együtt elhagyta a menzát, az Igazgatónő Krisztiánhoz fordult.

– Nos, mi történt? – kérdezte újra. Szigorú pillantásával szinte felnyársalta a fiút. A fizikai erőszak minden formáját ellenezte. Nem tűrte soha az engedetlen, verekedős diákokat. Zéró toleranciát hirdetett.

– Dávid azt kapta, amit megérdemelt. Élvezi, ha gyötörhet másokat, főleg olyanokat, akik tőle gyengébbek, és nem tudják megvédeni magukat – felelte. Emelt fővel állta Somogyi tanárnő tekintetét. Nem félt, nem ijedt meg a tekintélyt parancsoló asszonytól. Az igazságérzete minden mást elnyomott benne, bár azzal tisztában volt, hogy a nő szigorú elveket vallott a verekedéseket illetően. Tudta, komoly baja is származhat abból, hogy elkente Dávid száját, mégsem aggódott, bízott abban, hogy az igazság úgyis győzelmet arat.

– Ez nem mentség arra, amit tettél. Vannak más módszerek, amivel jobb belátásra lehet bírni valakit – szavai egy penge élességével hasították át a levegőt. Újra síri csend vette körül őket. Senki sem mert megmozdulni, senki sem mert megszólalni.

– Egy óra múlva téged is várlak az irodámban. Addig gondold végig, mit tettél. A következmények nem maradnak el. Most pedig segítesz rendet rakni és feltakarítani – még egyszer végignézett a jelenlévőkön, szavait már nekik címezte. – Ha bárkinek bármi mondanivalója van a látottakkal kapcsolatban, ma délután megteheti nálam vallomását. Később már nem lesz erre lehetősége – aztán sarkon fordult és kiviharzott az ebédlőből.

Zsófi még mindig dermedten állt, Klaudia kezét fogva. Mindkettőjük fal fehéren meredt a távozó asszony után, aztán figyelmüket elvonta barátjuk. Krisztián arca kifürkészhetetlenné vált, nem tudták eldönteni, mire gondol, vagy mit érez.

Lassan mindenki felocsúdott az események hatása alól. Az ebédlőbe visszatért az alapzaj; tányércsörömpölés, halk beszélgetés törte meg a némaságot. Zsófi étvágya teljesen elment, tálcáját visszatette a pultra és Krisztiánhoz lépett. A fiú éppen akkor kapott az egyik konyhástól egy vödör vizet és felmosószettet.

– Köszönöm! – suttogta Zsófi. Egyik kezével gyengéden megérintette a fiú karját.

– Nem engedem, hogy bántson téged. De most menj, kérlek, nem akarlak belekeverni. Ez az én ügyem, nekem kell megoldanom – felelte kicsit élesebben, mint szerette volna. Zsófi szomorúan hátrébb lépett. Könny szökött a szemébe, miközben próbált segíteni a fiúnak rendet tenni. Krisztián finoman, de ellentmondást nem tűrően kivette a kezéből a tisztítószeres flakont. Láthatóan nem akarta, hogy a lány ott maradjon vele. Zsófi egy pillanatig tanácstalanul álldogált, végül Klaudia törte meg a kínossá váló csendet:

– Gyere Zsófi, hagyd őt! – húzta maga után barátnőjét. Zsófi hátranézett, hogy megtudja, Krisztián figyeli-e őket, de a fiú gondolataiba merülve épp a padlót törölte fel. Róla már tudomást sem vett.

– Felmegyek az Igazgatónőhöz. El kell mesélnem, amit láttam – mondta, mivel meg akarta védeni a fiút, hiszen minden, amit tett, azt érte tette. Ráadásul Dávid alattomos viselkedésére is fel akarta hívni a nő figyelmét. Nem büntetheti csak Krisztiánt, a másik sem úszhatja meg a büntetést.

– Várj egy kicsit! Dávid hamarosan bemegy hozzá, nem akarom, hogy összefuss vele. Elég volt belőle mára. Inkább menjünk el hozzátok, csináljunk úgy, mintha tanulnánk, legalább a szüleid ne legyenek kiakadva, amiért későn mész haza. Később visszajövünk és beszélünk az Igazgatóval. Én is vallomást teszek.

– Igazad van és köszönöm – sóhajtott fel Zsófi.

***

A lányok pontban négykor értek vissza az iskolába. Az egész épület újra olyan kihalt és csendes volt, mint kora reggel. Zsófi megkönnyebbülten állt meg az igazgatói iroda ajtaja előtt. Kopogtatásukra a titkárnő nyitott ajtót, aki megkérte őket, hogy foglaljanak helyet addig, amíg az Igazgatónő engedélyt nem ad a belépésre.

– Úgy félek – suttogta Zsófi.

– Ne aggódj. Csak mondd el, ami történt. Azt, ahogy Dávid bánt veled – simogatta meg Klaudia bátorítóan barátnője kezét.

– Krisztián nem akarja, hogy belekeveredjek. Ha elmondom az előzményeket, akkor azzal is vádolhatnak, hogy elferdítem a valóságot, mert elfogult vagyok – temette tenyerébe az arcát kétségbeesetten.

– Én is itt vagyok, ezt ne feledd… – mielőtt folytatta volna, kinyílt az iroda ajtaja és az Igazgatónő szabad utat engedett Zsófinak. A lány remegő térddel állt fel. Nem akarta elszúrni, nem akart ártani Krisztiánnak. Remélte, vallomásával a jó irányba billenti az ügyet.