Éjjeli vándorlás

Rövid novella egy kétgyermekes anyuka éjjeli megpróbáltatásairól.

Hajnali 3 óra 26 perc

Férjem hangja riaszt fel mély és meghitt álmomból:

– Jön a gyerek!

– Mi van? Mi történt? – hallom saját hangom valahonnan nagyon messziről.

Felriadok romantikus álmomból, ahol éppen egy ízletes koktélt szürcsöltem egy csodás tengerparton. Agyam egyre sebesebben talál magára, így a valóság elűzi nyugodtságomat. Majd’ kiugrik a szívem a helyéről, amikor nagyobbik lányom megáll az ágyunk mellett.

– Anya, rosszat álmodtam – mondja, és már igyekszik is befelé a paplan alá.

Mivel már bőven elmúlt hétéves, és ráadásul egy kick boksz bajnok veszett el benne alvás közben, gyorsan kitessékelem az ágyból, mielőtt mély álomba zuhanna. Gyengéden kézen fogom, és visszavezetem a szobájába. Éppen eligazgatom magunkat az egyszemélyes ágyban, amikor megszólal kisebbik gyermekem:

– Anya, gyere ide! – Ülőhelyzetbe vágom magam. Halkan csitítgatni kezdem, hátha visszaalszik. Naná, hogy nem alszik vissza.

Végül meghozom a helyzethez képest legjobb döntést. A nagyot visszairányítom az apja mellé, én meg behajtogatom magam a 135 cm hosszú gyerekágyba. Picikém boldogan bújik hozzám. Én meg megnyugszom, hogy most már mindenki békében alhat tovább. Újra jegyet váltok az álomhajóra.

Megjegyzem: tökéletesre fejlesztettem azt a képességemet, hogy percek alatt visszaaludjak a gyerekek ágyában is. Ezzel sikerül elkerülöm, hogy ne kattogjak ébren reggelig sötétben kimeresztett szemekkel. A szükség nagyúr, főleg ha a kincset érő alvásidőről van szó.

Még érzem, ahogy kicsi gyermekem szabad kezével simogatja, tekergeti a hajamat. Boldogság jár át, minden rendben, minden a helyén. Alhatunk!

Alhatnánk… de férjem lépteinek zaja megtöri az éjszaka csendjét. Félálomban nyugtázom, hogy valószínű, nagyobbik csemeténk K.O-val győzött, és a sok rugdosással felébresztette apját, aki inkább – ahogy hallom –, áttelepül a dolgozószobába.

– Na, ebből gond lesz – suhan át az agyamon.

Pár perc telik el – bár tapasztalatom szerint éjszaka máshogy jár az óra. Hol gyorsabban, hol lassabban, csak pont nem úgy, ahogy szeretnénk –, és úja megjelenik az első születtem. Kissé morcosan megjegyezi, hogy apukája egyedül hagyta, így ő már nem akar a mi ágyunkban aludni.

Szerencsére picikémet időközben elragadta az álom, így kiszenvedem magam mellőle, minden mozdulatomra vigyázva, nehogy észrevegye szökésemet. Akciómat siker koronázza; kicsikém édesdeden szuszog tovább.

– Huh, ezt megúsztuk – nyugtázom… már vagy sokadszorra. Újra befészkelem magam az egyszemélyes ágyba a nagyobbik mellé, jól betakargatom, adok neki sok anyai puszit, hogy szépeket álmodjon. Én is leteszem a fejem. Végre, most már tényleg alhatunk!

Jaj, micsoda öröm és boldogság! Megkezdem ismét az ereszkedést az álmok birodalmába, amikor is újra meghallom nagyobb gyermekem hangját.

– Anya!!!!

Nem tudom, ki milyen alvó, de én világéletemben egy mormota voltam. Amíg nem születtek meg a gyerekek, imádtam aludni. Születésük után viszont tudtam, hogy a hosszú, pihentető, egybefüggő alvásnak jó időre búcsút inthetek. Kisbaba korukba nagyon szenvedtem ennek hiányától, de ahogy nőttek, azért javult a helyzet. Ma már ott tartok, hogy vannak napok, amikor 6–7 órát egyben végig tudok aludni.

Ez az éjszaka, viszont határozottan nem az egyben alszom 6–7 órát típusba tartozik. Az alváshiány kezdi megtépázni az idegrendszeremet. Erőteljesebben felmordulok, mint ahogy szerettem volna, és még jobban magamhoz szorítom a lányom, majd közölöm vele, hogy már itt vagyok, együtt alszunk, tessék végre becsukni a szemét.

Érzi rajtam, hogy kezdem elveszíteni maradék türelmemet, mert többet nem szól hozzám. Végre alhatunk, ekkor hajnali fél öt körül járhat az idő.

***

Másnap reggelinél nagyobb gyermekem szemrehányóan szóba hozza, mit is akart nekem mondani, csak én belefojtottam a szót:

– Nagyon betakartál, melegem volt, ezt próbáltam a tudomásodra hozni.

Kommentjére kitör belőlem a nevetés. Szegény gyereknek csak melege volt. Én meg nem hallgattam végig, mert addigra az álmosságtól megtépázott türelmem felmondta a szolgálatot.

Egy szó mint száz, egy mozgalmasabb éjszaka reggelén már csak mosolygok magunkon. Fáradtnak fáradt vagyok, de amikor végignézek a gyerekeken és ők boldogan falatozzák a reggelit, megnyugszom. Végül is attól rosszabb ne történjen velünk, mint hogy felriadnak egy rossz álomból. Ezen könnyen segíthetek; átmegyek, bemászom az ágyukba és odabújok hozzájuk. Aztán inkább dupla kávéval indítom a napot, és reménykedek, a következő éjjel talán jobban alszunk majd.