Fájdalmas igazság
A kávézóban, az első randink helyszínén ücsörgök, ugyanannál az asztalnál. Most is egy tejeskávét rendelek. Miközben várom a pultos lányt, kezemben a medált szorongatom. Rettenetesen fáradtnak, elgyötörtnek érzem magam. Folyton ő jár a fejemben, mióta vele álmodom.
Párom elment a haverjaival sziklát mászni a hétvégére. Egyáltalán nem bánom. Sőt! Most még nem is tiltakoztam ellene, mint máskor. Hetek óta fagyos közöttünk a hangulat. Érzi, hogy valami nincs velem rendben. Milyen igaza van! De még nem vagyok rá kész, hogy a múltamról beszéljünk. Eddig úgy gondoltam, nem is tartozik rá, mi történt velem még a kapcsolatunk előtt. Talán jó lett volna még az elején tiszta vizet önteni a pohárba, de akkoriban kezdtem lelkileg újra megerősödni. Féltem, hogy a fájdalom, a feltépett sebek újra lehúznának a mélybe, így hát hallgattam.
Most pedig újra össze vagyok zavarodva, szenvedek. Hiba volt azt gondolnom, hogyha csak a képzeletemben tartom őt, akkor ott is fog maradni, és nem fog kísérteni. Na persze! Miért is gondoltam ezt? – merengek. Ez inkább csak menekülés volt részemről, hogy ne kelljen a valósággal szembenéznem. Arcomat kezembe temetem. Halk sóhaj kíséretében megelevenednek az utolsó találkozásunk emlékei.
Négy évvel ezelőtt…
Egy gyönyörű őszi napon titkos búvóhelyünkön boldogan simultunk össze az ágyban. A legtökéletesebb találkozásnak indult mind közül, amit valaha együtt töltöttünk. Egész délelőtt szeretkeztünk; nem tudtunk betelni egymással. Amikor már minden erőnk elhagyott, felkaptam piros pólóját, és kimentem a konyhába kávét készíteni. Mosolyogva sürögtem-forogtam, határtalanul boldog voltam. Amikor nem figyeltem, mögém lépett, és magához szorított. Arcát belefúrta a nyakamba, közben egy dobozkát csúsztatott a kezembe. Hatalmasat dobbant a szívem.
– Ajándék? Nekem? Miért? – kérdeztem csodálkozva.
– Mert szeretlek, és szeretnék egy emléket adni – suttogta halk, szomorú hangon.
Remegő kézzel nyitottam ki a dobozt. Egy csodaszép, vékony karkötő volt benne. Finom mozdulattal kiemeltem, majd elolvastam a bele vésett szavakat. Éreztem, hogy jeges kéz szorítja össze a szívemet. Mindentől elment a kedvem. Csak bámultam az írásra, és próbáltam felfogni az üzenetet. Kicsit keményebben, mint szerettem volna, újra megkérdeztem, mi volt a célja ezzel az ajándékkal. Hátráltam egy lépést, hogy a szemébe tudjak nézni. Nagyon szomorú és elgyötört volt. Gondterhelten felsóhajtott, belekezdett a mondandójába:
– Ez az utolsó alkalom, hogy veled lehetek, hogy megérinthettelek… – kezdte elfúló hangon.
Dacára annak, hogy már számtalan szakításunk volt, amit vagy én, vagy ő kezdeményezett, valahogy éreztem, hogy ez most teljesen más. Néztem őt, ahogy szomorúan, de teljes eltökéltséggel magyarázza, hogy most már örökre véget kell vetnünk a kapcsolatunknak. Otthon nem bír tovább hazudni, fél, hogy a családja előtt is nyilvánvalóvá válik, hogy mást szeret. Arra viszont képtelen, hogy elhagyja őket. Belém szerelmes, de arra már nincs ereje, hogy velem új életet kezdjen. Hosszú távon így lesz jobb mindkettőnknek.
– Na, persze! Neked lesz így jobb! Gyáva vagy – szaladt ki belőlem indulatosan.
Annyira fájt, amiket mondott, hogy úgy éreztem, menten elájulok. Hátráltam pár lépést, nem akartam, hogy hozzám érjen. Hányinger fogott el, szédültem.
Én bezzeg mindent feláldoztam volna érte. A friss házasságomat, a munkámat. Elköltöztem volna vele bárhova, csak hogy együtt lehessünk. Már az első együtt töltött éjszakánkon tudtam, hogy ő a másik felem. Annyira egymásra voltunk hangolódva, sokszor még a másik gondolatát is kitaláltuk. Mindenben passzoltunk: az ágyban, az érdeklődési körökben. Bármit tettem vagy mondtam, úgy tűnt, imádta. Annyit még nem nevettem, mint vele. Minden titkos találkánk után szürkék lettek a napok, de amint újra találkoztunk, a világ újra színes lett és gyönyörű. Otthon már alig tudtam leplezni érzéseimet. Férjem, aki azóta már a múlt homályába veszett, folyton kérdezgette, hogy mi lett velem. Én próbáltam mindent a munkára fogni, de egyre gyanakvóbbá vált. Éreztem, hogy lassan történnie kell valaminek, így nem lehet folytatni az életünket…
Végül, ő döntött. A konyha faláig hátráltam, és könnyes szemmel néztem rá. Hirtelen elhallgatott. Szomorúan figyeltük egymást.
– Mi a baj velem? Miért nem kellek? – kérdeztem suttogva.
Nem bírtam többet mondani, patakokban folytak a könnyeim. Úgy éreztem, mintha valaki szétdarabolta volna a lelkem. Két lépéssel ott termett mellettem, és a karjába zárt. Nem ellenkeztem, nem volt erőm, csak szorosan átkaroltam. Érezni akartam még egy kicsit.
– Veled nincs semmi baj, te egy csodálatos nő vagy! Érted? Te vagy nekem a legnagyobb ajándék, amit kaptam az élettől! Utálom magam, hogy ezt teszem veled! Pont ezért kell véget vetnem a kapcsolatunknak. Most még van esélyed, hogy boldog legyél! Viszont tudod, hogy nem kockáztathatok, nem hagyhatom el a feleségem és a gyerekeim – suttogta a fülembe.
Éreztem, hogy már ő is a könnyeivel küszködik. Nem válaszoltam, tudtam, hogy döntése végleges. Gyengéden simogatta a hátamat. Lassan felemelt, bevitt a hálószobába, nem tiltakoztam. Nagyon finoman, és gyengéden szeretkeztünk. Tudtuk, hogy most már tényleg ez az utolsó alkalom.
Késő délután volt, amikor kiléptünk a kapun. Némán néztük egymást.
– Remélem, egyszer megbocsátasz nekem! – suttogta halkan – Szeretlek…
Nem szóltam semmit, képtelen lettem volna bármit is mondani. Megfordultam, és a kocsimhoz siettem. Nem néztem vissza, haza akartam menni. Őrjítő fájdalom mart belém, mert elvesztettem azt, akivel leéltem volna az életemet.
Teljes sokkhatás alatt tettem meg a hazavezető utat. Össze voltam zavarodva. Hogyan tovább? Mit tegyek?
A férjem még nem volt otthon, amikor megérkeztem. Nagyon megkönnyebbültem, így volt még egy kis időm összeszedni a gondolataimat. Amikor órákkal később hazaért, én a nappaliban vártam összecsomagolt bőröndjeim mellett. Értetlenül nézett rám. Mielőtt megszólalt volna, belekezdtem mondandómba:
– Elköltözöm, új életet kezdek. – Már régen meg kellett volna tennem, de eddig nem volt hozzá bátorságom. Már semmi sem olyan, mint amilyennek az esküvőnkön képzeltük.
Különösebben nem taglózták le szavaim. Egykedvűen kérdezett rá döntésem okára, de láthatóan nem igazán érdekelte a válaszom. Ennek fényében nem láttam értelmét, hogy mélyen belemenjek a magyarázkodásba, úgy éreztem, ennek a kapcsolatnak már nagyon régen befellegzett. Amikor kiléptem az ajtón, tudtam, jól döntöttem.
Pár hétig a legjobb barátnőmnél laktam. Ő segített át az első nehéz időszakon. Férjemmel gyorsan elrendeztük közös anyagi dolgainkat. Legalább le tudtam zárni életemnek ezt a szakaszát.
Ellenben őt már nem tudtam kiverni a fejemből. Folyton rágondoltam. Számtalanszor elővettem a telefonom, hogy írjak neki, de végül sosem küldtem el az üzeneteket. Szakításunk után elköltözött a városból, ezt a közösségi oldalán lévő profiljáról tudtam meg. Egy kis messzi faluban kezdett új életet a családjával. Darabokra tört a szívem. Rettenetesen fájt az elvesztése. Hiányzott, nem találtam a helyem. Próbáltam belevetni magam a munkába. Kerestem egy pici albérletet, ami csak az enyém. A nappalok úgy ahogy elviselhetőek voltak, de az éjszakáim egyenesen a pokolba repítettek. Egy idő után csak altatóval tudtam aludni. Minden napot próbáltam túlélni. Nem voltam önmagam. Kísértettek az emlékek, amikbe azt hittem, belepusztulok.
Egy nap aztán erőt vettem magamon. Rájöttem, nem élhetek így tovább, mert ezzel csak tönkreteszem magam. Ekkor született meg a gondolat, hogy úgy csinálok, mintha ez az egész meg sem történt volna. Mintha csak álmodtam volna az ő létezését. A telefonomból és a számítógépemről mindent töröltem, ami vele kapcsolatos. Minden létező kommunikációs forráson letiltottam őt, hogy véletlenül se akadjunk össze a virtuális valóságban. Elrejtettem a karkötőt.
Kezdetben nehéz volt úgy gondolnom rá, mintha csak a képzeletem szüleménye lenne, de ahogy lelkileg erősödtem, egyre jobb és könnyebb lett minden. Szép lassan elhagytam az altatókat, vidámabb lettem, újra társaságba jártam.
Egy évvel a szakításunk után ismertem meg a páromat. Kedves volt és türelmes. Kitartóan udvarolt, míg végül rá tudott venni egy randira. Féltem belevágni egy új kapcsolatba. Úgy éreztem, még nem állok készen rá. Párom viszont addig ostromolt, míg meghódított. Lassan haladtunk, de közben felolvasztotta a jégpáncélt szívemen. Egy idő után, újra önfeledten mosolyogtam. Két éve költöztünk össze, vettünk egy saját lakást. Ekkor kezdődtek az álmok…
A pultos lány léptei zökkentenek vissza a jelenbe. Kezemben még mindig a medált szorongatom. Ahogy a kávéscsésze után nyúlok, kinyitom a tenyerem, megpillantom a belekarcolt szavakat: Emlékül, királylány! Örökké szeretni foglak…
***
Befejező rész: