1.

Költözésem Chicagóba nem úgy alakul, ahogy reméltem. Hiába kerülök több ezer kilométerre Angliától, az emlékeim ugyanúgy kísértenek, mint Broadstairsben. Mindenről Ő jut eszembe. Bármerre nézek vagy bármit csinálok, az együtt töltött pillanatok úgy rontanak rám, mint a hívatlan vendégek. Aztán addig gyötörnek, amíg el nem szívják belőlem az energiát. A végén már mozdulni sem tudok, és összegömbölyödve nyüszítek az elsötétített szobában.

Ráadásul az altatókat sem tudom letenni. Érkezésem óta többször nekifutottam, hogy elhagyjam a gyógyszereket, de egy-két szenvedéssel teli éjszaka után mindig kénytelen vagyok visszatérni hozzájuk.

Összefolynak a napok, és a hetek. A sokadik kiborulásom után Amara, a barátnőm határozottan, de kedvesen rám parancsol, hogy kérjek segítséget egy arra alkalmas személytől, mert ez így nem mehet tovább. Retteg attól, hogy valami nagy baj történik velem.

– Nézz magadra, csont és bőr vagy. Könyörgöm, szedd össze magad! – Megsimogatja az arcomat, mire én csak bágyadtan bólintok egyet. Hosszan egymás szemébe nézünk, zöld szeméből süt az aggodalom. Világosbarna haja kiemeli csinos vonásait, amin most elmélyülnek a ráncok, ahogy gondterhelten összehúzza a homlokát.

Tudom, hogy igaza van. Ez a megrekedt, depresszív állapot egyre mélyebbre húz. Meg kell tanulnom nélküle élni. Ő már nem fog visszatérni hozzám, valaki máshoz tartozik. El kell végre engednem.

Fáradtan felsóhajtok, majd elindulok az előszoba felé.

– Hova mész?

Megtorpanok, majd barátnőm felé fordulok:

– Muszáj kiszellőztetnem a fejem. Hamarosan visszajövök – Próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, de egy béna grimasznál többre nem futja. Amara szóra nyitja a száját, de én megelőzöm: – Kérlek, ne! Nem lesz baj, de most egyedül kell lennem.

Látom rajta a bizonytalanságot, elengedjen-e. Tudom, nem akarja, hogy magamban kószáljak. Jót akar, efelől semmi kétségem, de figyelmen kívül hagyom az ellenkezését.

A legjobb barátnők vagyunk, amióta az eszemet tudom. Együtt nőttünk fel. Egészen az érettségiig elválaszthatatlanok voltunk. Aztán ő ideköltözött Chicagóba, az egyetemet már itt végezte, én meg Angliában maradtam. Ennek ellenére a nagy távolság sosem vert éket közénk. A bensőséges kapcsolat máig megmaradt, mindig számíthatunk egymásra.

***

A naptár szerint beköszöntött a tavasz, de olyan fogvacogtató hideg van, hogy még a csontjaim is beleremegnek. Fázósan húzom össze magam, de nem engedek a tervemből, hogy az utcákat járjam. Elég volt a bezártságból, nem bírom már elviselni, hogy a négy fal között tengetem az életem.

Órákig céltalanul bolyongok, lábam már sajog a sok gyaloglástól, de elmém végre kitisztul, és egy hangyányival jobban is érzem magam. Viszont minden porcikám reszket a hidegtől, így az utca túloldalán magasodó pláza bejárata felé veszem az irányt.

A hirtelen tömeg, ami körülvesz belépésemkor, szabályosan fojtogatni kezd. Sietősen a mozgólépcsők felé indulok, a legfelső emeletet veszem célba. Itt már jóval barátságosabb közeg fogad – néhányan lézengenek csak a folyósokón.

Már éppen megfogalmazódik bennem az ötlet, hogy beülök valahová meginni egy kávét, amikor az egyik üzlet kirakata magára vonja a figyelmemet.

Hatalmas plakátokon Tibet gyönyörű hegyei és életképei tárulnak elém. Az ott élő emberek, szerzetesek sugározzák magukból a nyugalmat és a bölcsességet. Azt kívánom, bárcsak én is ott lehetnék velük. Önkéntelenül mosolyra húzódik a szám, miközben egyre közelebb araszolok az üveghez. Annyira belemerülök a fotók tanulmányozásba, hogy az orrom súrolja a fényes felületet.

Ekkor tudatosul bennem, hogy egy klinika bejáratánál állok. A plakátok szerint minden lelki fájdalomra, belső feszültségre találni megoldást Dr. Loden rendelőjében, amely teljesen a tibeti gyógyászatra épül.

Izgatottan az ajkamba harapok, miközben végigolvasom a professzor gyógyító technikájáról a rövidebb ismertetőt. Teljesen magába szív ez az újfajta felismerés. Talán itt tudnak rajtam segíteni. Az izgalomtól majd kiugrik a szívem, ahogy nagy lendülettel belépek a rendelőbe.

Kedves hölgy fogad a recepciós pultnál. Még akkor is végtelenül türelmes és segítőkész, amikor tucatnyi kérdést teszek fel a professzorról, a gyógymódokról és azok hatásairól.

Végül széles mosollyal az arcomon és elégedetten távozom. Egy fehér kártyát szorongatok a kezemben. Beülök az egyik kávézóba, megpecsételve az új életem felé tett első lépést.

2.

– Biztos, hogy ezt akarod? Mert nem pont erre gondoltam, amikor felhoztam neked, hogy segítségre szorulsz – teszi fel Amara vagy századszorra a kérdést, miközben mérgezett egér módjára fel-alá járkál körülöttem.

Legszívesebben elküldeném a fenébe, annyira idegesít ez az „én jobban tudom nálad, hogy neked mi a jó” hozzáállása. Egy pillanatra elfog az érzés, hogy kár volt beavatnom a tervembe. Tudom, hogy aggódik, de az erőm fogytán, muszáj kijönnöm a gödörből, különben végem.

Elgyötört arcom látva megáll és aprólékosan végigmér. Részvét csillan a szemében.

– Igen, ezt akarom, és nem tudsz lebeszélni róla – fortyanok fel. – Nem azért mondtam ezt el, hogy megakadályozz, hanem, hogy támogass!

– Én meg aggódom érted, és nem hiszem, hogy egy kuruzsló majd megoldja a problémádat – fúj egyet mérgesen Amara, majd letérdel elém, hogy a szemünk egy vonalba kerüljön. Zavarba ejt a kutakodó tekintete, ezért elfordítom a fejem és a dívány karfáját kezdem bámulni.

– A professzor nem kuruzsló, hanem elismert szaktekintély. Évekig élt Tibetben, hogy olyan eljárásokat fedezzen fel, amivel más szintre helyezheti a gyógyítást, nemcsak a test fizikai állapotában, hanem elsősorban lelki síkon. Kutatásai mind arra vezethetők vissza, hogy minden baj a lelkünkből indul. Engem pedig nem testileg kell meggyógyítani, hanem lelkileg – húzom el a szám, mire égnek emeli a tekintetét.

– Miért hagyod magad befolyásolni egy ilyen sámán által? Keress egy nagy tapasztalatokkal rendelkező pszichológust, azok is erre szakosodtak, és legalább a realitások talaján állnak.

– Cseszd meg, Amara! – kiáltok fel és hatalmasat csapok a kanapéra. – Fogadd már el, hogy nekem most ez a legjobb választás! A professzor elmélete győzött meg, máshoz nem akarok menni. Amióta rátaláltam, számtalan cikket, riportot, videóanyagot böngésztem át. Ezek alapján, pedig őt gondolom a legalkalmasabbnak, hogy jobbá és élhetőbbé tegye a mindennapjaimat! – Az arcom a kezembe temetem.

Fáj mindenem, újra érzem a heves görcsöket, amik a szívem tájékáról indulnak, hogy aztán annyira belém marjanak és szaggassanak, hogy a végén napokig lábra sem tudok állni.

– Élni akarok, de így nem tudok. Mindenhol Őt látom, vele kelek, vele fekszem. Megőrülök, ha ez így megy tovább. Soha többé nem jön vissza, ezt te is tudod! Akkor miért ne próbáljak könnyíteni azon a poklon, amiben élek? – ordítom. Amara összerezzen, majd szorosan magához ölel.

– Sss, nyugodj meg! Tudom, hogy borzalmas állapotban vagy. Látom, hogy napról napra jobban maga alá gyűr a depresszió – suttogja.

Elszégyellem magam a kirohanásomért, nem érdemelte meg, hogy kiabáljak vele.

– Nem maradhatok a nyakadon örökre. El kéne már költöznöm, munkát kellene találnom, új életet kellene kezdenem – zihálok elkeseredetten.

– Addig maradsz, amíg akarsz, nincs határidőhöz kötve. – Szavai simogatják a lelkem, kicsit megnyugszom.

– Tudom és hálás is vagyok érte. – Hátrébb húzódok és ránézek. Könnyek égetik a szemem, ő pedig megérinti az arcomat. Némán könyörgök neki, hogy értsen meg, mire hangosan kifújja a levegőt.

– Ha azt látom, hogy jobban leszel a professzor mágiájától, akkor megígérem, nem piszkállak vele többet. – A megkönnyebbüléstől nagyot dobban a szívem, bágyadtan rá mosolygok, mire ő figyelmeztetően felemeli a kezét. – De ha semmi sem változik, akkor én kutatom fel az Államok legjobb agyturkászát.

– Áll az alku! – bólintok megkönnyebbülten.

***

Előjegyezhető: itt