Egy szál virág
Panni könnyes szemmel futott végig a házuk mellett elterülő mezőn, nagyon felzaklatták az otthonában történt események. Abban reménykedett, minél messzebbre fut, annál hamarabb kiűzheti lelkéből a szomorúságot.
Édesanyjával csúnyán összevitatkoztak, durva dolgokat vágtak egymás fejéhez. A lányka egész délelőtt a szobáját takarította, már nagyon szeretett volna átmenni a barátnőjéhez játszani, de anyukája megkérte, mielőtt elmegy, segítsen neki süteményt készíteni. Erre nyafogni kezdett, hogy ő már eleget tett aznapi kötelességeinek és már nagyon szeretne átmenni Annához. Édesanyja először szépen próbált a lelkére hatni, majd szó szót követett, és Panni annyira bedurcázott, hogy bántó megjegyzésekkel illette anyukáját. A vita hevében sarkon fordult és kiszaladt a házból. Futott-futott, amíg csak a lába bírta.
Mire elért a mező túlsó végére, kicsit megnyugodott, fáradtan huppant le a fűre. Gyönyörű látvány fogadta, le sem bírta venni szemét a szebbnél szebb virágokról. Csodaszép színekben pompáztak, csak úgy ragyogtak a tavaszi napsütésben. Elhatározta, hogy szed belőlük egy jó nagy csokorra valót. Édesanyjának szánta, mert lelkiismeret-furdalása támadt a viselkedése miatt.
Ahogy sétált és kereste a legszebbeket, észrevett egyet, ami kitűnt a többi közül, szirmai a szivárvány minden színében játszottak. A lány odaszaladt hozzá. Annyira megtetszett neki, hogy szinte el is felejtette az otthon történteket. Mosolyogva tépte le a növényt az erős száráról.
– Au, mit tettél velem? – kiáltott fel a csodaszép virág.
Panni megijedt a váratlan megszólítástól, és a földre dobta a növényt. Kíváncsisága azonban erősebb volt félelménél, így egy darabig csak mozdulatlanul állt és nézte a beszélő virágot.
– Miért bámulsz rám? Miért nem válaszolsz?
– Te tudsz beszélni? Hogy lehetséges ez? – kérdezett vissza elkerekedő tekintettel a kislány.
A virág megkérte a lánykát, hogy vegye őt újra a kezébe. Panni először bátortalanul nyúlt felé, aztán lassan a tenyerébe zárta, és leült vele a többi virág közé.
– Kedves kislánynak látszol, mondd miért téptél le, miért okoztál fájdalmat? – tette fel újra kérdését a virág.
– Ne haragudj, nem akartalak bántani és fájdalmat sem akartam okozni. Amikor megláttalak téged és a többi szép virágot, arra gondoltam szedek egy marékkal. Édesanyámat szeretném veletek kiengesztelni, nagyon megbántottam őt.
– Á, értem. Azért, hogy anyukádtól bocsánatot kérj, inkább másoknak okozol fájdalmat. Ahelyett, hogy megölelnéd és elmondanád neki, mennyire szereted, inkább letéped a virágokat. Tudod, azzal, hogy most leszakítottál, boldogtalanná tettél. Mi virágok itt, a mezőn érezzük jól magunkat, itt vannak a gyökereink, a családunk. Ha eltéped a gyökereinket, halálra ítélsz minket. Hiába raksz vázába, pár nap után elhervadunk és meghalunk.
Panni figyelmesen hallgatta a virágot, elgondolkodott szavain. Elszégyellte magát, ujjaival megsimogatta a növény szirmait.
– Őszintén sajnálom, amit tettem. Ígérem, a mezőn lévő többi virágot soha sem fogom bántani. Ha tehetném, visszaültetnélek a földbe, de tudom, már késő – mondta szomorúan a kislány.
– Sosem késő jóvátenni az elrontott dolgokat, és sosem késő tanulni a hibáinkból. – A virág bölcs szavai szíven ütötték a lánykát.
Újra eszébe jutott otthoni vitája édesanyjával, Nagyon bántó szavakkal illette anyukáját: gyűlöllek, hagyjál békén!
Gondolt egyet, felpattant és a virággal a kezében hazaszaladt. Amikor belépett a konyhába, anyukája az asztalnál üldögélt, fejét két kezébe temette, halkan sírdogált. A kislány odalépett hozzá, finoman átölelte.
– Édesanyám, kérlek, bocsáss meg nekem. Nem akartalak megbántani és csúnyákat sem akartam mondani – szipogott Panni. Amikor édesanyja a karjába vonta őt, kinyitotta tenyerét, melyben ott lapult a virág.
– A mezőről hoztam ezt a különleges virágot. Először neked akartam adni, de rájöttem, hogy minden ajándéknál többet ér, ha elmondom, mennyire sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked, és hogy nagyon szeretlek téged. – Panni még szorosabban bújt édesanyja ölelésébe, néhány percig némán karolták egymást. Amikor mindketten megnyugodtak, a kislány suttogva kérte anyukáját, hogy segítsen neki gondozni a virágot, hátha meg tudja menteni.
Édesanyja szó nélkül felállt, egy szeretetteljes puszit nyomott Panni feje búbjára, aztán előkereste legkedvesebb vázáját. Megtöltötte friss vízzel és belehelyezte a virágot.
Napokig pompázott az asztalon a növény. A kislány mindent megtett, hogy életben tartsa, de mindhiába, mert a gyökerei nélkül megpecsételődött a sorsa.
Amikor hervadni kezdett, a virág egy kéréssel fordult Panni felé:
– Vigyél vissza a többiekhez. Helyezz melléjük, szeretnék tőlük elbúcsúzni!
A kislány finoman magához ölelte a virágot, és kisétált vele a mezőre. Ahogy lerakta a földre a többi csodaszép növény mellé, eleredt az eső. Panni fájó szívvel intett búcsút és gyorsan visszaindult a ház felé. Még messziről hallotta, ahogy a virág utána kiált:
– Köszönöm, és ne feledd az ígéreted! Egy őszinte szó többet ér minden ajándéknál.
Panniban még az évek múlásával is élesen megmaradt a virág emléke. Minden szavát pontosan fel tudta idézni. Sosem feledte ígéretét, és mindig arra törekedett, hogy meggondolatlanul sose mondjon olyat, amit már akkor megbán, amikor kiejti a száján.