Egy majdnem elfeledett történet

Egy majdnem elfeledett történet, ami szerencsére nem hagyta magát. Nem vált köddé, szépen megbújt a könyvespolcom mélyén.

Hetek óta töretlen lelkesedéssel dolgozom együtt a mentorommal. A regényem írása mellett nagyon sok hasznos írástechnikai feladatot is kapok. Azonban észrevettem, hogy már kezdek nyugtalanná válni, el kezdett hajtani a türelmetlen énem, hogy haladjunk-haladjunk, mert már akarom azt a könyvet. Ezért megálltam, és engedélyeztem magamnak pár nap írásmentességet. Tisztában vagyok vele, ha sürgetem magam, az csak árt a műnek, ezt pedig nem szeretném. Így elmentem egy nagy sétára kiszellőztetni a fejemet. Jólesett csak úgy céltalanul bóklászni. Egy kis idő elteltével azt vettem észre, hogy egy régi emlék kezd a felszínre törni. Eszembe jutott az első komolyabb novellám/történetem. Még középiskolás éveimben írtam, ráadásul kézzel egy füzetbe.

Réges-régen, még középiskolás éveim egyik nyári szünetének elején jött az ihlet, hogy írok egy romantikus, első szerelemről szóló történetet. Gyorsan előhúztam az egyik nagy becsben tartott üres füzetemet, és addig körmöltem, amíg el nem készült a mű. Szinte az egész nyaram „odalett”, de nem bántam, mert nagyon örültem, hogy volt bennem annyi lelkesedés, hogy be is fejezzem, amit elkezdtem. Előtte többször nekiugrottam mindenféle történetnek, de már az elején szinte abba is hagytam őket. Ez a történet viszont más volt, ennél nem csökkent a lelkesedésem. Talán azért nem, mert valahol saját magamról, az akkori vágyaimról is írtam benne. Felnőtt fejjel visszaolvasva, mosolyogni való kis történetecske. Látszik rajta, hogy egy gyereklány írta. A szóhasználat és a cselekményszál elég egyszerű. Nincs túlbonyolítva a történet az biztos, de ez akkor nem számított. Boldogan tettem le a tollamat, amikor kiírtam a vége szót.

Amikor hazaértem a sétából, azonnal nekiálltam megkeresni a régi dolgaim között. Örömmel vettem a kezembe, amikor végre ráakadtam. Főztem egy kávét, és bekucorodtam a kedvenc fotelembe. Egy fél óra volt csupán az egész történet elolvasása. Furcsa volt belegondolnom, hogy ezt akkoriban mennyire nagy számnak tartottam. Még az iskola által meghirdetett irodalmi versenyre is beneveztem. Magyar tanárnőm nagyon segítőkész és lelkes volt, felajánlotta, hogy szívesen átolvassa velem a füzetet, kijavítjuk a helyesírási hibákat. El is határoztam, hogy utána legépelem valahogy, hogy be tudjam majd nevezni a versenyre. Akkoriban ez nem volt annyira egyszerű mutatvány, mert még nem volt otthon számítógépünk. Tanárnőmmel eltöltöttünk egy fél szombatot a javítással. Ezúton is hálás vagyok neki, hogy szabadidejét rám áldozta. Miután megtörténet a helyesírás átellenőrzése, már csak a gépelés volt hátra. Nagyon nehezen ment, mert először egy régi írógépet kaptam kölcsön anyukám főnökétől. Azon próbáltam dolgozni. Hát mit mondjak, egy oldal gépelés után azt hittem, leesnek az ujjaim. Alig bírtam őket mozdítani, olyan izomlázszerűség alakult ki bennük, amit sosem gondoltam, hogy ujjak esetében létezhet. Aki már írt klasszikus írógépen – nem az elektromosra gondolok – biztosan tudja, miről beszélek. Nagyon durván, erőből kellett lenyomni egy-egy billentyűt. Szóval, kínkeservesen összehoztam egy oldalt, aztán feladtam, mert úgy éreztem, ezen a monstrumon én képtelen vagyok tovább írni. Újra belefogtam a keresgélésbe. Szerencsére csak tavaszra kellett elkészülnöm, így volt még időm találni más megoldást. Nagy örömömre karácsonykor apukámék beruháztak egy akkoriban modernnek számító asztali PC-be. Ezzel egycsapásra meg is oldódott a problémám. Egész téli szünetben vígan gépeltem a történetemet. Csak úgy siklottak az ujjaim a billentyűzeten. A suliban akkor tanultuk meg a vakon gépelést. Esküszöm, ez volt az egyik leghasznosabb dolog, amit ott tanultam. Mai napig nagy hasznát veszem.

A Word-öt akkor még csak kezdetlegesen ismertem. Az iskolai tananyagban csak jóval később jutottunk el a szövegszerkesztés használatáig. Fogalmam sem volt, hogy lehet oldalszámot a lap aljára helyezni, illetve hol kell a sorkizártra kattintani. Annyira jót nevettem magamon, amikor lapozgattam a kinyomtatott, összefűzött lapokat. Kézzel volt feltűntetve az oldalszám, illetve jobbra volt igazítva a szöveg. Sajnos, elektronikus formában eltűnt a “kézirat”, és fogalmam sincs, hogy annak a számítógépnek mi lett a sorsa. Ráadásul a füzet is a múlt homályába veszett, a sok költözésem alatt köddé vált.

Szerencsére a verseny miatt három példányban lett kinyomtatva a történet. Mindegyiket elvitte pótnagyikám beköttetni (olyan lett, mint egy szakdolgozat). Két fekete borítású, és egy zöld színű készült belőlük. A zöld színű lett a legszebb, végül azzal indultam a tavaszi versenyen.

Emlékszem, annyira izgatottan vártam az eredményhirdetést. Szinte biztos voltam benne, hogy dobogós helyen végzek. Tévedtem, de most már látom, hogy miért nem értem el vele kimagasló eredményt. Akkoriban viszont ez nagy arculcsapásként ért. Teljesen összetörtem, és a szívemre vettem a “vereséget”.

Akkor, ott feladtam az írást. Úgy éreztem, ez nem az én utam, pedig a tanárnőm nagyon szép monológot mondott az osztály előtt, és még egy jutalom ötösben is részesített. Akkora volt bennem a csalódás, hogy ez nem számított. A három bekötött példányt szétosztogattam a családom és rokonaim között. Látni sem akartam többé, megutáltam és csak a hibákat kerestem benne. Pár évvel később viszont mégis kölcsönkértem az egyik példányt. Lefénymásoltam és összefűztem. Ennek köszönhető, hogy mai napig megmaradt nekem is a történet.

Húsz év telt el. Most már máshogy látok mindent az írásommal kapcsolatban. Megértettem, hogy kezdésnek és gyakorlásnak teljesen jó volt, de egy versenyre kevés. Nem lett volna szabad feladnom, bár nem szeretem a “mi lett volna ha” kezdetű mondatokat. Minden úgy jó, ahogy történt. Végül csak kikötöttem az írás mellett. Már nem engedem, hogy bármi eltántorítson attól, hogy könyvet írjak.

Talán jó is, hogy akkor félre raktam az írásról szőtt álmaimat. Utána kezdtem el rengeteget olvasni. Faltam a könyveket, nemcsak a romantikus témájút, hanem a thrillereket, horrorokat, izgalmas kalandregényeket. Igazából mindegy volt, az számított, hogy megfogjon a történet és magába szippantson. Ha ez nem történt meg, simán továbbléptem és kerestem másik könyvet. Hisz az olvasás arról szól, hogy örömet leljünk benne, kikapcsolódjunk és feltöltődjünk.