Álom

Álom – A kezdetek

Cipőm sarka hangosan kopog a kávézó padlóján. Határozott léptekkel egy csigalépcső felé veszem az irányt. Nagyon ideges vagyok, remeg a gyomrom, de igyekszem nem mutatni. A lépcső előtt megtorpanok, mély lélegzetet veszek és kibontott hajamat lazán hátradobom a vállam felett.

Tudom, hogy Ő már itt van. Az előbb jelzett a telefonom: a kávézó emeletén vár rám. Szerencsére kora délelőtt csak néhány vendég van jelen. Hangtalanul fellépdelek a lépcsőn, azonnal megpillantom. Egyedül ül egy pici asztalnál. Felkapja fejét, amikor megérzi, hogy nézem. Látom a vágyat megcsillanni szemében. Elmosolyodik, odasiet hozzám. Kezével végigsimít arcomon, aztán odavezet az asztalunkhoz. Remegve követem. Minden határozottságom elszáll. Mielőtt leülnénk, szorosan magához húz, és olyan szenvedélyesen csókol, hogy el is felejtem; nyilvános helyen vagyunk. Nem ellenkezek, még jobban hozzásimulok. Csókja egyre szenvedélyesebb, egyre követelőzőbb. Léptek zaja tép ki minket a szenvedély fogságából. A pultos lány igyekszik felénk, hogy felvegye a rendelést. Gyorsan leülünk egymással szembe. Zavaromban a ruhámat igazgatom, próbálom visszanyerni nyugalmam. Ő csak mosolyogva néz rám, még akkor sem veszi le rólam a szemét, amikor a pultos lány már másodszorra kérdezi; mit szeretnénk fogyasztani. A hangomat valahonnan messziről hallom: „Egy tejeskávét kérek”. Ő egy limonádét rendel. A pultos lány nem akar távozni; hiába írta fel a rendelésünket, ott toporog mellettünk, lelkesen magyarázza, hogy IGAZI gyümölcsdarabok vannak a limonádéban. Nem tudom, miért érzi úgy, hogy beszélgetnie kell velünk. Mintha tudná; tilosban járunk. Mintha az univerzum figyelmeztetne minket; nem adja könnyen a nyugodt, kettesben töltött pillanatokat.

Pedig annyira, de annyira vártuk már, hogy újra találkozzunk. Hetekkel ezelőtt volt az első „randink”, ami nem tartott fél óránál tovább. Véletlenül derült ki, hogy aznap pont egy helyen leszünk, ugyanis mindkettőnk munkája ugyanarra a rendezvényre szólított minket. Annyira boldog voltam, végre láthatom!  Még sohasem vártam ennyire, hogy dolgozni menjek. Csodás volt az a fél óra, rögtön megvolt az összhang kettőnk között. Azt hittem, feszengeni fogunk, keressük a szavakat, de amint hozzáért a kezemhez, úgy éreztem, menten elolvadok. Láttam rajta is, hogy nagy hatással vagyok rá. Kisurrantunk egy kis fás részre, magunk mögött hagytuk a rendezvényt. Próbáltunk keresni egy eldugott kis zugot. Ám pechünkre nagy volt a tömeg, az idő csodás volt, mindenki kint akart lenni a kertben. Végül sikerült egy csendes sarkot találni az épület oldalában. Amint eltűntek az emberek, azonnal magához húzott és megcsókolt. Úgy csókoltuk egymást, mintha az életünk múlna rajta, mintha nem lenne holnap. Akkor már tudtam, hogy elvesztem. Elveszett a szívem, a nyugodt életem. Hirtelen elengedett, és rám nézett. Megcirógatta arcom, finoman belesuttogta a fülembe, hogy soha senki nem volt még rá ilyen hatással. Ha tehetné, most azonnal beültetne a kocsijába, és elvinne a világ végére, hogy örökre együtt legyünk. Belefúrtam az arcom a zakójába, éreztem finom, férfias illatát. Vettem egy mély lélegzetet, tudtam, hogy amit mond, az sosem valósulhat meg. Mi sosem lehetünk egy pár. Mindkettőnknek meg van a saját élete valaki más mellett, nekünk csak pillanatok jutnak. Hiába minden szó, hiába az érzelmek, nekünk nincs jövőnk. Mégsem tudtam lemondani arról a kevésről, ami várhat ránk. Felemeltem a fejem, és mosolyogva annyit suttogtam:

– Csókolj meg újra, ne engedj el!

Gondolataimból, meleg tenyere zökkent ki, ahogy körülfogja átfagyott ujjaimat. Ránézek, miközben gyengéden simogatja a kezem. Végre újra kettesben vagyunk.

– Csak egy kávé, igaz? – kérdezem mosolyogva.

Amikor összeakadtunk a virtuális világban, és egyre többet leveleztünk, megállapodtunk, hogy a mi kapcsolatunk ott is marad, nem dúljuk fel egymás életét. Azonban ahogy teltek a hetek, hónapok észrevétlenül átléptünk egy határt, ahonnan már egyikünk sem akart visszafordulni. Így végül arra a döntésre jutottunk: egy kávé erejéig megszegjük a szabályt, amit hoztunk. Tisztában vagyunk vele, hogy teljesen más világban élünk, mégsem tudjuk elengedni egymást.

– Igen. Csak egy kávé – suttogja halkan, szomorkás mosollyal arcán.

Néhány pillanat múlva azonban újra megszólal, de ekkor már olyan szenvedéllyel, amire nem számítottam:

– Nem akarlak elengedni, még nem. A múltkori találkozásunk óta nem tudlak kiverni a fejemből. Folyton rád gondolok. Arra vágyom, hogy kettesben legyek veled. Lehúzzam a ruhád, érezni akarom a bőrödet, az illatodat. A szádat a számon. Kényeztetni szeretnélek, és amikor elfáradunk, csak néznélek, ahogy beszélsz hozzám és mesélsz az életedről, a gondolataidról. Mindent tudni akarok rólad. Kérlek, adj egy éjszakát, egyetlen egyet…aztán soha többé nem kereslek. Tudom, hogy bonyolult az életünk, de szükségem van rád! Adj nekem egy emléket, egy álmot, amit – majd amikor már nem leszel mellettem –, újra át tudok élni.

Teljesen letaglóznak a szavai, szívem hevesen ver, úgy érzem, kiszakad a mellkasomból.

– Erre vágyom én is – ennyit tudok kinyögni.

Odahajolok, hogy megcsókoljam, de hirtelen meghallom a pultos lány lépteit. Gyorsan kiegyenesedem, és csak némán nézem a tejeskávét, amit lerak elém. Tudom, hogy fájni fog, meg fogok még fizetni azért az éjszakáért. Nemet kéne mondanom, de képtelen vagyok rá. Úgy vonz mint a mágnes. Ahogy összekapcsolódik a tekintetünk, elveszítek minden ellenállást. Csak az érzések maradnak, a vágy, hogy vele legyek, még ha csak pillanatokra is…

Nem tudom, merre visz az utam. Nem tudom, mi lesz a kapcsolatból. Most csak a jelen számít, hogy együtt vagyunk, és belenézhetek szép barna szemébe…

***

Következő rész:

Álom – 1. rész