Sorskerék

Azt hittem, mindent előre elterveztem. A céljaim világosak, az utam egyenes, a döntésem sziklaszilárd. Semmi és senki nem téríthet le róla – legalábbis akkor így gondoltam. De a sors néha különös játékot űz velünk. Egyetlen pillanat, egy találkozás, egy érzés elég ahhoz, hogy minden, amit biztosnak hittünk, hirtelen bizonytalanná váljon. Vajon tényleg mi irányítjuk a jövőnket, vagy van valami, ami erősebb az elhatározásainknál?

Gyerekkorom óta az amerikai álmot hajszolom. Elképzelem, ahogy végigjárom a nagyvárosok utcáit, belevetem magam a nyüzsgő életbe, és felépítem azt a karriert, amiért évekig küzdöttem. Minden döntésem ezt a célt szolgálta: a tanulmányaim, az álmatlan éjszakák, a rengeteg lemondás. És most, hogy végre itt állok a küszöbén, minden előkészítve, a repülőjegy a kezemben… akkor jön valami, amire nem számítottam.

A diplomaosztót követően úgy indul a nyaram, ahogy elképzeltem. A sikeres záróvizsgám után lelkesen vetem bele magam a csomagolásba, hogy lezárjam eddigi életem.

***

Nagyjából egy évvel ezelőtt hoztam meg a nagy döntést; magam mögött hagyom a hazámat és egyenesen Amerika felé veszem az irányt. Ezért mindent megtettem, hogy a diplomám megszerzésekor már egy állásajánlat is a kezemben legyen.

Több ügynökségnél is regisztráltam és minden állást megpályáztam, ami passzolt a végzettségemhez. A sors kegyeltjének érzetem magam, mert nagyon hamar több pozitív visszajelzést is kaptam. Az egyik ajánlatot mintha csak nekem találták volna ki, annyira megfelelt az igényeimnek. A napfényes Kalifornia várt rám, amennyiben meg tudunk egyezni a céggel, akihez továbbították az önéletrajzomat.

Nagyon izgultam a Skype interjú előtt, de hamar kiderült, hogy nem volt miért, mert a gyógyszergyártó vállalat képviselőivel tökéletesen passzoltak az elképzeléseink. Már másnap megérkezett az ajánlatuk, én pedig gondolkodás nélkül igent mondtam. Néhány levélváltás és további videóhívások után szeptemberre tűztük ki a munkába állásom dátumát.

Amikor éppen nem a záróvizsgára készültem, minden szabad percemet a kiutazáshoz szükséges engedélyek beszerzésével töltöttem. Amint megkaptam minden szükséges iratot, izgatottan vetettem bele magam a lakáskeresésbe, napokig szörföztem a különféle ingatlanoldalakon, hogy megtaláljam a tökéletes otthont. Az univerzum ismét a kegyeibe fogadott, mert villámgyorsan sikerült találnom egy kis lakást. El sem akartam hinni, hogy ekkora mázlista vagyok.

***

Miután sínre tettem induló karrierem, nem marad más hátra, minthogy kiélvezzem utolsó itthon töltött nyaramat. Elkezdek búcsúbulikat szervezni, rengeteg koncertjegyet vásárolok, minden szabad percemet betáblázom.

Heteken keresztül egyik buliból a másikba megyek. A nappalok és az éjszakák egybefolynak, mindaddig amíg már úgy érzem, kezdek a kiégés határára kerülni. Egyik hely olyan, mint a másik, csak az arcok cserélődnek, mert a nagy baráti társaságomból hol a banda egyik fele, hol a másik tart velem. Próbálok lelkes maradni, hiszen hamarosan útra kelek, de egyre nehezebben megy.

Nyár közepére viszont elérkezik az a pont, amikor végképp elegem lesz. Be kell látnom, hogy túlzásba estem, nem folytathatom így tovább, a végén úgy szétcsapom magam, hogy nemhogy Amerikáig nem jutok el, de az elvonón végzem. Egyébként sem vagyok az a nagy parti arc, csak előre be akartam pótolni a barátaim hiányát. Hát most a torkomon akadt az egész bagázs.

Ekkor kapóra jön unokanővérem ajánlata, hogy segítsek neki egy gyerektábor lebonyolításában. Az egyik gyerekfelügyelője az utolsó pillanatban felmondott, szüksége van valakire, aki átveszi a helyét.

Azonnal igent mondok. Gyerekekkel amúgy is nagyon szeretek foglalkozni, az egyetemi éveim alatt többször vállaltam bébiszitterkedést.

Nagyon jól indul a tábor, csupa kedves, érdeklődő, lelkes kisiskolás vesz körbe. Öröm velük lenni, azonnal megtaláljuk a közös hangot. Rengeteget nevetünk, beszélgetünk, kirándulunk, repül az idő a társaságukban.

Egy forró nyári délutánon, azonban minden megváltozik…

…megpillantom Őt. Előadást jött tartani a gyerekeknek. Az egész tábor izgatottan gyűlik össze, amikor megérkezik. Megcsodálják, körbeállják, mintha egy híres filmsztár lenne.

Valóban különleges, a belőle áradó határtalan kedvesség, optimizmus és önbizalom úgy vonz, mint a mágnes. Egy szempillantás alatt levesz a lábamról. Sosem volt még rám senki ilyen hatással. Csodálattal figyelem minden mozdulatát.

Amikor ritkulni kezd körülötte a tömeg és elég bátorságot gyűjtök ahhoz, hogy odalépjek hozzá, először csak némán bámulok rá, még köszönni is elfelejtek. Egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat. Szánalmasan érzem magam, ahogy ott állok és idegesen tördelem a kezem, harapdálom a szám szélét és azon agyalok, hogy mit csináljak. Ennek ellenére ő mosolyogva tekint fel rám, zöld szemében vidámság csillog, majd megszólít.

– Szia, miben segíthetek?

– Szi-szia, Iza vagyok, az egyik gyerekfelügyelő. Csak annyit akartam mondani, hogy nagyon lenyűgöztél az előadásoddal – kezdek bele akadozva.

– Bálint – nyújtja felém a kezét. Különös szikra villan a tekintetében, ahogy ujjaim a tenyerébe csúsznak. Mintha áramütés ért volna, minden porcikám remegni kezd. Fülig vörösödve húzom vissza a kezem és zavartan a rövidnadrágom zsebébe csúsztatom. Bálint viszont könnyed és laza.

– Örülök, hogy mély benyomást tettem rád.

Hosszan felsóhajtok, majd egy könnyed mosolyt varázsolok az arcomra, miközben magamra parancsolok, hogy azonnal szedjem össze magam. Láss csodát végre sikerül megtalálni a hangomat, és elkezdek beszélni. Mindenfélét összehordok, de ő csak néz rám, mosolyog, majd hirtelen nevetni kezd. Az a felszabadult, őszinte hang betölti a teret. Láthatóan tetszik neki lányos zavarom, én pedig egyre könnyedebbé válok mellette. Végül lehuppanok a földre, közvetlenül a kerekesszéke mellé, és most én nézek fel rá. Összemosolygunk, és csak beszélünk, beszélünk.

Órák telnek el így, de egyikünk sem veszi észre. A külvilág megszűnik körülöttünk, mintha egy láthatatlan burokba zártak volna minket. Hogy lehet valami ennyire egyszerű, ennyire természetes?

Az alkonyat vet véget ennek a gyönyörű varázslatnak. A táborlakók már várnak, hogy visszatérjek hozzájuk, neki pedig mennie kell – egy másik város, egy újabb előadás vár rá.

A búcsú fájdalmas, szinte fizikai fájdalmat érezek, amikor elhajt vele az autó. De ami igazán elszomorít, hogy nem cseréltünk telefonszámot, sőt semmiféle elérhetőséget sem osztottunk meg egymással. Most tudatosul bennem, hogy csak egyetlen esélyünk volt, és hagytuk elúszni. De végül azzal nyugtatom magam: jobb így, hiszen úgysem lehetett volna belőle semmi. Hamarosan több ezer kilométer választ majd el minket.

Akkor mégis miért érezem úgy, mintha darabokra hullottam volna?

***

A következő napokban különös szomorúság lesz rajtam úrrá. A tábor is véget ér, a gyerekektől könnyek között búcsúzom, hatalmas űr marad a szívemben.

Amikor hazaérek minden addig gondosan megtervezett programomat lemondom. Rohamosan közeledik utazásom napja, és egyáltalán nem vágyom már zajos bulikra, társaságra – csak magányra. És rá.

Az igazság az, hogy hiába próbáltam kiverni a fejemből, folyton őt látom, bárhova nézek, bárhova megyek.

Már csak egy hét választ el az új életemtől, de még mindig letargikus vagyok. Már egyáltalán nem érzem magam olyan lelkesnek a közelgő utazásomtól, mint nyár elején. Éjjel álmatlanul forgolódom, amikor a telefonom kijelzője életre kel. Üzenetem érkezett. A szívem őrült tempóban kalapálni kezd, amikor az ismeretlen számról érkezett SMS feladója Bálintot rejti.

Egy előadására invitál másnap délutánra.

Honnan tudja a számom? Talán benne is olyan mély nyomot hagyott az a délután? Számtalan kérdés cikázik a fejemben, miközben remegő kézzel válaszolok az üzenetére, hogy elfogadom a meghívását.

Le sem hunyom a szemem, hajnalig a plafont bámulom, úgy érzem az idő csigalassúsággal vánszorog. Még alig pirkad, amikor kipattanok az ágyból, hogy elkezdjem a napot. Ahogy közeledik az idő egyre izgatottabb leszek. Amikor végre útnak indulok, szinte repülök a megadott helyszínre.

A kis színházterem zsúfolásig megtelik. Hátul, a félhomályban állok, és onnan figyelem őt. Most is ugyanolyan erővel hat rám, mint akkor, a táborban. Minden szava, minden mozdulata magával ragad. A szívem a torkomban dobog, miközben alig várom, hogy újra kettesben maradjunk.

***

Ahogy az utolsó ember is elhagyja a termet, kilépek az előcsarnokba. Ő már ott van, vár rám.

Percekig csak nézzük egymást. Bizonytalanul egyik lábamról a másikra állok, idegesen tördelem a kezem, ő pedig fürkésző tekintettel figyel. Nyitott könyvnek érzem magam, biztos vagyok benne, hogy minden érzelem kiül az arcomra.

Végül ő töri meg a csendet.

– Biztos voltam benne, hogy soha nem látlak már újra – mondja halkan. – Ennek ellenére folyton a te arcodat láttam, bármerre is mentem.

Megremeg a szívem. Nem szólok, csak figyelek, ahogy egyre inkább elragadják az érzelmei. A hangja is egyre határozottabbá válik.

– Mióta megláttalak a táborban, nem tudlak kiverni a fejemből. Az a délután… felforgatta az életemet. Akkor nem mertem elkérni a számod… Féltem a visszautasítástól.

Fájdalmasan felsóhajt.

– Tudod, a kerekesszék… az állapotom… túl sok csalódást hozott már. Évek óta elhittem, hogy ez már nem lehet másképp. Hogy jobb egyedül, hogy senkit sem szabad közel engednem magamhoz. Aztán jöttél te… és minden megváltozott.

A torkomban gombóc nő, alig bírok megszólalni.

– De… hogyan? Honnan tudtad meg a számom?

– Felkerestem a tábor szervezőjét – vallja be. – Muszáj volt látnom téged még egyszer.

Ahogy hallgatom, könnyek égetik a szemem. Itt van előttem a számomra tökéletes férfi. Az az ember, aki egyetlen pillanat alatt befészkelte magát a szívembe.

– És most, hogy itt vagyok, mi lesz? – kérdezem remegő hangon.

Egy pillanatig csak néz rám, majd elmosolyodik.

– Nem tudom, mi jön most… de azt igen, hogy ezt a pillanatot nem akarom elveszíteni.

– Én sem – közelebb lépek hozzá, kezemet a tenyerébe csúsztatom. Finoman végigsimít a bőrömön, gyomrom görcsbe rándul az izgalomtól. Hirtelen elengedi a kezem.

– Gyere Iza, elviszlek a kedvenc helyemre – és nagy lendülettel a kijárat felé hajtja magát. Egy bólintással jelez az asszisztensének, hogy ne jöjjön velünk, én pedig rohanok utána, szívem újra életre kel.

Egy csendes, meghitt kis kávézóba vezet az utunk, ahol kellemes félhomály uralkodik. A hátsó, tágasabb részen találunk egy kényelmes asztalt, ahol zavartalanul beszélgethetünk. Az egész hely nyugodt, bensőséges hangulatot áraszt – semmi tolongás, semmi zavaró zaj, csak halk zene, a háttérben a kávégép surrogása.

Órák telnek el így. A szavak maguktól jönnek, mintha egy pillanatot sem hagytunk volna ki az előző találkozásunk óta. Folyamatosan beszélünk, néha elhallgatunk egy-egy hosszabb pillantás erejéig, aztán újra folytatjuk. A külvilág megszűnik létezni.

Zárásig maradunk. Ahogy kilépünk a hűvös éjszakába, egyikünk sem akarja kimondani a búcsút. Mégsem nehéz az elválás, mert mindketten tudjuk: holnap ugyanitt folytatjuk…

…És így megy ez még napokig. Szavak szövik körénk a világot, és minden mondattal közelebb kerülünk egymáshoz. A negyedik napon, a kávézó teraszán ülünk le, szorosan egymás mellé, térdem a térdének simul. Amikor a nap már rég lebukott a horizont mögött, és a csillagok vakmerően pislákolnak felettünk, a csend közénk telepedik, de nem abból a kényelmetlen fajtából. A levegő megtelik elektromossággal, bőröm bizseregni kezd, várakozással teli feszültség vesz körbe.

Ő rám néz, és látom a tekintetében azt a bizonytalan vágyat, amit magam is érezek. Bátortalanul felemeli a kezét, végigsimít az arcomon, mintha emlékezetébe akarná vésni minden vonásomat. Aztán közelebb húz magához, mozdulata egyszerre óvatos és határozott.

Amikor ajkunk találkozik, minden más megszűnik körülöttünk. A világ elcsendesedik, az idő elveszti jelentőségét. Úgy csókol, mintha nem lenne holnap, mintha ez az egyetlen pillanat számítana. Ajka először puhán, tapogatózva érinti az enyémet, mintha attól félne, hogy összetörik a varázs, ha túl gyorsan enged a vágynak. Aztán a bizonytalanságot lassan felváltja valami mélyebb, valami elemi erővel bíró érzés.

Ujjaival beletúr kibontott hajamba, miközben a csók egyre mélyül, tüzesebbé válik. Érzem a lélegzetét, amely összekeveredik az enyémmel. Forróság árad szét bennem, minden idegszálam remeg az érintésére.

Nem akarom, hogy véget érjen a csók. Nem akarom a valóságot. Ebben az intim mozdulatban minden benne van: a kimondatlan szavak, az elfojtott vágyak, a hosszú éjszakák csendje, és a remény, hogy talán ez a pillanat örökké tarthat.

***

Másnap ahogy a kávézó elé érek, már ott vár rám. Kezében egy borítékot szorongat, ujjai idegesen rángatják a papír szélét. Ahogy meglát, halványan elmosolyodik, de a tekintete komoly.

– Ezt neked hoztam – mondja halkan, és felém nyújtja a levelet. – De ígérd meg, hogy csak a repülőn nyitod ki.

Összeszorul a torkom, ahogy elveszem tőle. A boríték vékony, mégis ólomsúlyként nyomja a tenyeremet.

– Miért érzem úgy, hogy most találkozunk utoljára? – kérdezem alig hallhatóan.

Nem felel rögtön. Egy hosszú pillanatig csak néz, mintha minden rezdülésemet az emlékezetébe akarná vésni.

– Mert így van – szólal meg végül. – Már csak két nap és elmész. Neked egy új élet kezdődik, én pedig… én itt maradok.

Megrázom a fejem. Nem akarom, hogy így legyen. Nem akarom ezt a búcsút. Mélyen beszívom a levegőt, tiltakoznék, de a józan ész felülkerekedik rajtam. Hiszen mindig is arra készültem, hogy egy nap Amerikában kezdek új életet. Elértem a célom, most nem adhatom fel. Nem maradhatok itt, ő pedig nem jöhet velem.

– Bárhogy alakuljon is, soha nem felejtelek el – suttogom, és a szívem mélyén tudom, hogy ő is ugyanezt érzi.

Ő csak elmosolyodik, de a szemében ott bujkál valami szelíd szomorúság.

– Menj be – int a kávézó felé.

– És te? – kérdezem csodálkozva.

– Én nem. Így lesz a legjobb mindkettőnknek. Rendeltem neked egy búcsú italt. Azt akarom, hogy boldog légy, és éld azt az életet amit megálmodtál magadnak.

Letaglóznak a szavai. Még egy utolsó pillanatig habozok, de végül engedelmeskedem. Nehéz szívvel belépek a kávézóba. Ahogy az üvegajtó becsukódik mögöttem, még látom, ahogy elindul az ellenkező irányba.

A borítékot a mellkasomhoz szorítva állok, és hagyom elmenni.

Miközben a búcsúkávém lassan kihűl előttem, ujjaim a csésze peremén játszanak. A gondolataim cikáznak, a szívem nehéz. Azt hittem, minden úgy alakul, ahogyan elterveztem. Hogy az élet megadja, amire mindig is vágytam. De most, itt ülve, rádöbbenek, hogy a sors csak játszik velem. Nem kaphatok meg mindent. Vagy az amerikai álom, de akkor elveszítem azt az embert, akivel boldog lehetek, vagy a szerelmet választom, és akkor feladom mindazt amiért gyerekkorom óta küzdöttem.

Keserűen felnevetek. A sors nagy mókamester, amikor már azt hiszed, hogy a kegyeltje vagy, akkor derül ki, hogy valójában mindig is csak egy sakkfigura voltál a tábláján.

***

A levél azóta a táskám mélyén pihen, mióta a kávézóban odarejtettem. Holnap utazom, mire belémhasít egy érzés, hogy tudnom kell mi áll benne. Nem várhatok a repülőig, így mégis előveszem. Hosszú ideig forgatom, nem merem kinyitni. Végül hajnalban nem bírom tovább és mégis feltépem a borítékot. Zokogva olvasom újra és újra.

Néhány órával később elcsigázottan és fáradtan indulok a reptérre. A terminál zsúfolásig telt utasokkal. Beállok a check-in pulthoz vezető kígyózó sorba. Öntudatlanul lépek előre, ahogy fogynak előlem az emberek. Amikor rám kerül a sor viszont mozdulni sem tudok, csak állok és magam elé bámulok. Mögöttem zúgolódni kezd a tömeg, majd valaki meglök, miközben egyre hangosabb kiabálás vesz körül.

Végül elindulok. A bőröndöm lassan gurul utánam.

***

Rettenetesen ideges vagyok, amikor a ház elé kanyarodik a taxi. Kikapom a táskám a csomagtartóból, és már szaladok is a bejárati ajtóhoz. Csengetek. Hosszú másodpercekig nem történik semmi, idegesen az ajkamba harapok. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a szám, amikor belülről kulcs fordul a zárban.

Kitárul az ajtó és meglátom őt. Hitetlenkedve rám mered.

– Hát te? Már a repülőn kéne ülnöd. Vár az új életed.

– Ez az új életem – suttogom, és zokogva a nyakába borulok.