A bátor királylány

Gyerekkorom óta csak ezt a világot ismerem: a toronyszobámat. Azóta arra nevelnek, hogy a hercegnőkhöz illő, tökéletes külsővel várjam a királyfit, aki egy nap majd eljön értem. Megküzd a gonosz és félelmetes tűzokádó sárkánnyal, bevágtat a várba, felküzdi magát a toronyba, feltépi az ajtót, én meg szerelmesen a karjaiba omlok. Eddigi életem nem állt másból, mint folytonos várakozásból.

Jelenleg itt tartok. Az évek lassan telnek, de a hercegnek se híre, se hamva. Várakozásom során próbálok megfelelni az elvárásoknak, mert megtanultam sminkelni, hajat szárítani, divatosan öltözködni, körmöt reszelni, táncolni, hangszeren játszani. Közben kiolvastam az összes létező divatmagazint, ami királylányok kötelező olvasmánya. Ezeket rögtön megkaptam, amikor megismerkedtem a betűkkel. Az olvasás volt eddigi életem során a legeslegjobb és leghasznosabb dolog, amit elsajátítottam. Egyszerűen imádok olvasni.

Titokban, amikor éjjel elcsendesedik a vár, az őrök és szolgálók hada nyugovóra tér, leosonok a könyvtárba, és felhozok néhány könyvet. Biztos vagyok benne, már megölt volna az unalom, ha nem lennének a könyveim. Az igazi könyveim, nem azok a béna divatmagazinok.

Annyi csodás dolgot találok bennük, ami mellett eltörpül, tökéletes-e a megjelenésem. Már nem is sminkeléssel kezdem a napot, hanem belevetem magam a soron következő történetbe vagy fejezetbe. Másodlagossá vált, hogy frizurám a legújabb királylányoknak szóló divat szerint pompázik-e. Amúgy is minek? Úgysem figyel rám senki. Ráadásul a herceg olyan messze van, hogy még a távcsövemmel sem látom. Minden reggel ellenőrzöm, vágtat-e valaki a várunk felé. Ha nem – bár eddig még sosem vágtatott senki felénk –, akkor nem fárasztom magam a sminkkel és az egyéb szépészeti kötelezettségekkel. Felkapok valami kényelmes ruhát, összefogom a hajam, és már kezdődhet is az olvasás.

Amikor elfáradok, fogom a távcsövem, és a szomszédos várakban lakó királylányokat pásztázom vele. Vicces, mennyire várják, hogy jöjjön értük a herceg. Kint töltik kicsiny erkélyükön az egész álló napot, és tökéletes szépségükben pompázva, epekedve pillantgatnak a távolba. Jókat szórakozom rajtuk, de aztán annyira unalmassá válik a látvány, hogy inkább újra az olvasás örömeibe merülők.

Érzem, kilógok a sorból. Egyszerűen nem tudok megfelelni az elvárásoknak. Nem én vagyok az a lány, aki csendben, szívrepesve várja sorsa beteljesülését. Képtelen vagyok a fenekemen ülni, és arról álmodozni, hogy egy nap valaki megment.

Az utóbbi időben több kérdés is motoszkál a fejemben. Mi lesz, ha eljön a nagy pillanat? Ha betoppan a királyfi, de egyáltalán nem fog nekem tetszeni? Hiába a bátorsága, meg a vakmerősége… Mi van akkor, ha nem találjuk meg a közös hangot, ha merőben mások vagyunk?

Sóhajtok egyet… kettőt… hármat…

Azt hiszem, eljött az idő, tennem kell valamit. Nem tudok így élni. Érzem, ahogy átjár egy különleges erő. Kicsit félek, de felpattanok az ágyról. Sebesen összepakolok néhány hasznos holmit, és már mászok is lefelé a torony falán, egy kötélen kapaszkodva. Kedvenc sárkányom feje bukkan fel. Sárga szemét rám mereszti, én meg kinyújtom a karom, és megsimogatom hatalmas kobakját.

– Elmegyek, nem várhatom tovább, hogy egyszer valaki nagy csinnadratta közepette beállít, legyőzi a legjobb barátomat, engem meg egy másik világba cipel, ahol folytathatom a semmitevést. Köszönöm, de nem kérek belőle. Inkább magam keresem meg a társam, aki ugyanolyan különc, mint én, és elfogad olyannak, amilyen vagyok.

Sárkány barátom kedvesen fújja a füstöt. Megérti döntésemet. Az évek alatt jóban lettünk, ő az egyetlen, aki igazán meghallgat.

Együtt fürkésztük a csillagokat éjszakákon át, megosztottam vele az olvasás során szerzett élményeimet. Távoli tájakról, különleges történetekről, izgalmas életekről meséltem neki.

Sárkány koma arrébb megy, hogy nyugodtan le tudjak ereszkedni a kötélen. Finoman lyukat éget a falba, hogy gyorsan tudjak távozni. Mérhetetlen hálát érzek iránta, mivel segítségével megúszom, hogy a hatalmas kapun osonjak ki, ahol szinte biztos, hogy lefülel valamelyik őr.

Percek alatt az erdő rejtekében találom magam. Egy pillanatra visszanézek, szerencsére minden csendes körülöttem. Nem vették észre, hogy elszöktem. Boldog vagyok, végre én irányítom a sorsomat. Dudorászva nekiindulok életem legnagyobb kalandjának.

„Néha mássz le a toronyból, és ne várj arra, hogy megmentsenek! Hidd el, szeretni fogod azt, amit lent vár.”

Mesebeli szerelem c. film

 

Később…

Az elkövetkezendő években csodálatos kalandokba keveredtem. Utam során rengeteg barátra tettem szert. Hazudnék, ha azt mondanám, sosem kerültem nehéz helyzetbe. Néha még el is bizonytalanodtam. Végül minden nehézségből büszkén és erősen álltam fel. Megtanultam, ne a látszat alapján ítéljek. Aki elsőre szimpatikus volt, másodjára átvert, becsapott. Aztán olyannal is összeakadtam, akitől először féltem, de amikor jobban megismertem, kiderült, hogy ő a legaranyosabb, legsegítőkészebb ember a földön.

Megszelidítettem egy vérszomjas farkast, barátságot kötöttem egy erdei rablóval, aki aztán a hátam mögött eladott inasnak egy hajóra. Ennek köszönhetően végül eljutottam az Óperenciás tengeren is túlra, ahol alattomos kérőjétől megmentettem egy másik királylányt. Végül pedig ott leltem meg a saját boldogságomat, ahol nem is számítottam rá.

A legjobb döntést hoztam meg, amikor kezembe vettem sorsom irányítását. Várni valamire, ami talán sosem jön el, elég hervasztó. Szegény szomszédos királylányok! Lehet, ők még a mai napig ott állnak, talpig díszben, a kis toronyszobájuk erkélyén, és várják a csodát, hogy egyszer talán kiszabadítja őket egy királyfi. Még ha ki is szabadulnak a toronyból, milyen szabadság vár rájuk? Boldogok lesznek, vagy csak beletörődnek az új életükbe? Ki tudja?

Azt viszont tudom, hogy előbb-utóbb minden mese véget ér, és hogy a lapokat milyen tartalommal töltjük meg, az egyedül csak rajtunk múlik. Az biztos, hogy az én mesém nem azzal ért véget, hogy a toronyszobám mélyén megölt az unalom.

„Ha úgy döntünk, hogy a “biztonság kedvéért” inkább nem utazunk, nem ülünk repülőre, nem állunk szóba idegenekkel, nem kezdünk vállalkozásba, nem lógunk ki a sorból, nem vállaljuk fel a véleményünket, hanem inkább beülünk egy légmentesen lezárt, steril szobába hosszú évtizedekre elegendő élelemmel – talán ki tudjuk küszöbölni az életünket veszélyeztető tényezők legnagyobb százalékát. De mit adnánk cserébe? Tulajdonképpen magát az életünket.”

Al Ghaoui Hesna