A Varázslónő történet kiegészítő jelenete

Az elmúlt két évben minden éjjel úgy aludtam el, hogy az utolsó gondolatom az volt, vajon mikor tér vissza értem a Mester. Az utóbbi hetekben már éreztem, ahogy a bizonytalanság lassan felőrölt. A várakozás minden nap egy kicsivel élesebb lett, úgy érzem, az idő ellenem dolgozik.

Az ősi erdőben a tél nagyon különleges: a hó hangtalanul hullik, a fák kérge alatt halványan pulzál a mágia, mintha az erdő is tudná, hogy ez az évszak egészen más ritmusban telik. Karácsony este van, és a csend még súlyosabbnak tűnik, mint máskor. Mindannyian várunk valamit – de én jobban, mert a szívem már két éve egyetlen ígéret visszhangját őrzi.

Sigune-nal a fagyott tisztáson találkozunk, ahol hamarosan kezdetét veszi a tündék éjjele. Ilyenkor mind összegyűlünk, és létrehozzuk az év fényének utolsó szikráit. A szertartás része, hogy mindenki hoz magával egy apró varázslatot: valamit, ami az évet, vagy önmagát szimbolizálja. Én egy csillagszórót készítettem. Nem több egy mutatós, vékony ágnál, amelyet illatos gyantával vontam be, mégis azt akarom, hogy ragyogjon, ha meggyújtom. A fény mindig megnyugtat.

– Ne mondd, hogy még most is azt várod, hogy megérkezzen érted – zökkent ki Sigune a gondolataimból, miközben hópelyheket fúj a tenyeréből. A pihék apró, kékes fényben gomolyognak, aztán eltűnnek. – A Mesternek fontosabb dolga is akad, mint karácsony éjjelén egy kislány után kajtatni. Aki ráadásul még mindig nem áll készen.

– Tudom, hogy jönni fog – felelem halkan, figyelmen kívül hagyva a szarkasztikus megjegyzését. – Megígérte.

Sigune elhúzza a száját, majd szorosan mellém kuporodik, bundás köpenye súrolja a vállam.

– A Mester ígéretei olyanok, mint az erdei fénymadarak: átmenetiek. Túl sok tündét láttam már várakozás közben megkeményedni. A várakozás nemcsak a szívet őrli fel, hanem lassan minden mást is elnémít bennük. Te különleges vagy, Isadora, de még te sem látod, mennyi mindenről kell majd lemondanod, ha tényleg eljön érted: egyedüllét, végtelen szolgálat, semmilyen emberi érzelem és semmi szerelem… – A hangja megkeményedik, mint amikor a jég ráfeszül a fatörzsre a hidegben.

Gombóc gyűlik a torkomban, tudom, hogy igaza van. A Mester figyelmeztetett: ha vele tartok, többé nem ölelhetem át anyámat, nem futhatok végig ezen az erdőn Sigune-nal, és nem engedhetem meg magamnak, hogy valaha is szerelmet érezzek.

– Nem akarok szerelmes lenni – vágom rá túl gyorsan.

Sigune felhorkan.

– Mindenki ezt mondja. Aztán egyszer csak ráébredsz, hogy mégis hiányzik valaki az életedből, de akkor már késő lesz. Addigra a magány alattomosan felemészti az egész lelked.

Elfordulok tőle. A csillagszórót hirtelen furcsán nehéznek találom, mintha a bizonytalanságom tartaná vissza a fényét.

– Szeretnél gyakorolni? – vált témát Sigune. – Hátha az eltereli a gondolataidat.

Bólintok.

Előhúz egy apró kristályt. Én a csillagszórót fogom meg két kézzel, úgy, ahogy egyszer régen az egyik öreg tünde megmutatta. A kristály felett lassan lebegni kezd a hó, Sigune pedig rámutat.

– Próbálj fényt gyújtani. Nem tüzet, fényt. A kettő nem ugyanaz.

Behunyom a szemem, koncentrálok. Az utóbbi napokban különösen nyugtalan vagyok: látomások gyötörnek, valami megmagyarázhatatlan, sötét árny állandóan ott lappang a gondolataim mélyén. Most azonban igyekszem elnyomni mindezt. A csillagszóró megremeg a kezemben.

– Gyengéden – suttogja Sigune. – Ösztönből érintsd meg a fényt, ne erőből.

Megpróbálom. A varázslat lágyan átfut rajtam, s valami halvány ragyogás gyúl az ág végén. A következő pillanatban az egész felvillan, de el is hal.

– Látod? – mutat rá Sigune. – Mégiscsak erőből próbálod. A lelkedből kellene. Ha túlzottan ráfeszülsz, akkor azt gondolom, csak magadra húzol valamit, amit igazából nem is akarsz.

– De én igenis akarom. Varázslónő akarok lenni.

– Nem hiszek neked – vonja fel a szemöldökét.

Nem válaszolok, mert hirtelen éles, fájdalmas villanást érezek a koponyámban, mintha valaki belülről ütött volna rá a gondolataimra. A levegő vibrálni kezd körülöttünk, a hó szemcséi megállnak, mintha minden megfagyott volna egyetlen mozdulatban.

Sigune riadtan körbefordul.

– Ez nem tőlem jön – kiáltja idegesen. – Isadora… mi ez?

Nem tudom. A mellkasomban valami lüktet, amit nem én hívtam elő. Leengedem a csillagszórót, de az makacsul fényleni kezd, egyre fehérebben és élesebben.

Aztán meghallom a hangot.

Isadora…

Távoli, egyszerre gyönyörű mégis fájdalmas. A Mester hangja? De nem olyan, ahogy emlékszem rá. Most idegen rezgéseket hordoz. Hideget.

Megmerevedek.

Gyermekem… mutasd, készen állsz-e.

A csillagszóró lángra lobban.

Sigune felkiált és hátrahőköl. A tűz nem perzseli a kezem, mégis elengedem a botot, ami magasra emelkedik, és lebegni kezd a fejünk felett. Közben valami egészen mélyről tör fel bennem, mintha a varázsigék szét akarnák feszíteni a szívemet.

A hó ismét kavarogni kezd, az idő mozgásba lendül. A tisztás fölött kör alakban örvénylik a fény és a sötétség. A csillagszóró egyre fényesebben ragyog… majd hatalmas robbanással szétszóródik a levegőben. Hó helyett szikrák hullanak ránk. Tiszta, ezüstös csillagszóró-fény, a szikrák nem égetnek, hanem elolvasztják a hideg levegőt körülöttünk.

Sigune tágra nyílt szemmel bámulja a ragyogást.

– Isadora… ez nem egy tünde-varázs. Ez valami egészen más.

Én azonban nem őt figyelem. A csillagszóró szétrobbanása után a fény lassan összeáll a magasban, s egyetlen villanásban alakot ölt, amiben egy idős férfi rajzolódik ki előttem. De nem a Mester az. Ő is magas rangú lehet, a hosszú köpenyének motívumai erről tanúskodnak, de mire további részleteket is megfigyelhetnék rajta, szertefoszlik a látomás.

Sigune összerándul.

– Talán egy világok között járó küldött volt, vagy a Mester egyik csatlósa – motyogja. – Lehet, hogy azért jött, hogy próbára tegyen, méltó vagy-e vezetőnek.

A hideg végigfut a gerincemen. És ekkor jön a felismerés: az előbb nem a Mester szólt hozzám, hanem ez a valaki. Vajon mit akar tőlem? Tényleg csak próbára akart tenni?

A csillagszóró fényének utolsó szikrái lassan elhalványulnak. Sigune aggódva néz rám.

– A Mester, a varázslat… mindez olyan ösvényre visz, ahol nincs helye a szívnek. Biztos vagy benne, hogy tényleg ezt akarod? – Aggodalom tükröződik a szemében.

Mély levegőt veszek. Most először érzem igazán, milyen erő lakozik bennem: a varázslat nem tört össze, hanem engedelmeskedett nekem.

– Igen – felelem eltökélten. – Biztos vagyok benne, hogy képes leszek szerelem nélkül élni. Nem akarok senkire támaszkodni, és nem fogok félni többé senkitől és semmitől.

Lehajolok, és megmarkolom a csillagszóró elszenesedett maradékát. Valami furcsa békesség költözik belém. – Egyszer nagy varázsló leszek – jelentem ki. – És ettől nem fog eltéríteni senki és semmi.

Sigune hosszasan néz, mintha azt mérlegelné, még ugyanaz a lány vagyok-e, akit évek óta ismer.

– Ha ezt az utat választod – szólal meg végül –, elfogadom, de nagyon féltelek. És az kívánom, hogy ne nekem legyen igazam.

Elmosolyodom, de a mosolyom már más, mint korábban. Szilárdabb. Hidegebb. Felnőttebb.

Az erdő felől ekkor énekszó csendül: a tündék karácsonyi dala, amelyben a veszteségről és az új útról énekelnek. A tündék közelednek, hogy megkezdjék az éjféli szertartást. Én pedig tudom, hogy a Mester hamarosan eljön értem, mert már készen állok, hogy varázslótanonc legyek. Egyszer pedig én leszek a Varázslónő.