Lányregény

2. rész

Zsófi szinte egész éjjel álmatlanul forgolódott az ágyában, így másnap hulla fáradtan ébredt. Többször is megnyomta telefonján a szundi gombot, de egy idő után kénytelen volt kimászni a puha takaró alól. Felöltözve, de még kócosan lebotorkált a konyhába, közben orrát megcsapta a friss sonkás rántotta és zsömle illata. Összefutott a nyál a szájában, hasa pedig nagyot kordult az éhségtől.

– Szia, anyu, kakaót is kérek a tojáshoz – szólt oda Zsuzsának, aki már félig a nyitott bejárati ajtóban húzta éppen a cipőjét.

– Jó reggelt! Akkor készítsd el magadnak, lányom, mert nekem indulnom kell. Jól elaludtál ma reggel. Jobban tennéd, ha kicsit csipkednéd magad, mert lassan fésülködni sem lesz időd, nemhogy reggelizni – vágott vissza morcosan az anyja. – Uzsonnád a hűtőben, ne felejtsd el megmutatni a sulit Krisztiánnak. Megígértem Júliának, hogy ma együtt mentek. Ja, és semmi undokoskodás! – hadarta Zsuzsa, aztán nagy csattanással bevágta maga mögött a bejárati ajtót.

Zsófi csak a szemét forgatta. Tudta, hogy késésben van, ezért igyekezett minél gyorsabban magába tömni a rántottát. Haragudott magára, hogy nem kelt fel azelőtt, hogy negyedjére szólalt volna meg a szundi a telefonján, de nem gondolta komolyan, hogy az anyja rászabadítja a szomszéd srácot.

– Az még oké, hogy segítek neki, de muszáj ezt már ma elkezdenem? – kérdezte saját magától teli szájjal.

– Hmm, igazán gusztusos látvány így kora reggel. Jó látni, ha valaki szeret enni és nem csak fintorogva tologatja az ételt a tányérján – Krisztián hangja vidáman csengett. Zsófi döbbenten kapta fel a fejét, nem számított még a fiúra.

Krisztián a konyhaajtóban állt, hanyagul a falnak dőlve, és átható tekintettel őt nézte. Szemében jókedv bujkált, de igyekezett visszafogni magát. Zsófi nagyon mókás látványt nyújtott. Haja úgy állt, mint a szénakazal, szemüvege az orrára csúszott. Olyan élvezettel kanalazta azt a rántottát, hogy Krisztián már kezdett irigykedni. Volt valami a lányban, ami felkeltette az érdeklődését, hiába a tüskés természete.

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte Zsófi szemrehányóan, amikor sikerült végre megszólalnia. Azt hitte, csak pár perc múlva érkezik a srác. Ezek szerint mindent hallott, amit az anyjával beszéltek. Na, már csak ez hiányzott!

– Téged vártalak, hogy elkísérj a suliba – válaszolta gúnyosan a fiú. Reménykedett, hogy Zsófi visszavesz az ellenségeskedésből, de láthatóan még morcosabb lett.

– Mit gondolsz, én vagyok a te… – de elharapta a mondat végét, mert eszébe jutott anyjának tett ígérete. Inkább témát váltott, nyugodtabban folytatta:

– Bálinttal találkoztál már? Itthon van még egyáltalán?

– Akkor ment el, amikor én jöttem. Nagyon sietett. Csak köszöntünk egymásnak.

– Remek! – motyogta a lány, aztán ránézett az órájára. Kezdte magát kényelmetlenül érezni a fiú társaságában, elvégre olyan furcsán méregette őt. Szeretett volna szabadulni ebből a helyzetből; gyorsan bedobta a mosogatóba az üres tányérját, és sietős léptekkel elindult a szobája felé. Futtában odavetette Krisztiánnak, hogy várja meg, mindjárt indulásra készen lesz. Krisztián vigyorogva nézett utána.

Mikor felért a szobájába, nem értette, mi ütött belé. Arca lángolt, kezei remegtek. Beszaladta a fürdőszobába, hogy kicsit lehűtse magát. Bénának látta tükörképét, de végül csak legyintett: mára jó lesz. Felkapta táskáját, és már száguldott is lefelé a lépcsőn, közben copfba kötötte hosszú haját. Most az sem érdekelte, hogy nem látja a végeredményt. Negyedóra a suli, és hamarosan becsöngetnek. Félt, hogy beírás lesz a vége.

Amikor leért a földszintre, Krisztián hangos füttyszóval fogadta. Zsófi azt hitte, megüti a guta, biztos volt benne, hogy a fiú csak gúnyolódik rajta.

– Tudom, hogy bénán nézek ki, de ma csak ennyire futotta, bocsi – vágta oda élesen, aztán beleugrott a cipőjébe és kiviharzott az ajtón.

A fiú fejcsóválva rohant utána, nem értette, megint mi baja a lánynak. Némán tették meg az utat a gimnáziumig. Krisztián odafigyelt minden részletre, elhatározta, hogy hazafelé már egyedül indul útnak, nem akart Zsófi nyakán lógni. Láthatóan a lány elég ellenséges érzésekkel viszonyult hozzá.

A suliba érve Zsófi egyenesen a fiú osztályterme felé vette az irányt. Alig várta, hogy megszabaduljon Krisztiántól. Miután sikeresen megúszták a késést, szerette volna megkeresni Klaudiát, hogy váltsanak pár szót egymással.

– Zsófi! – hallotta meg barátnője hangját. Már éppen ott akarta hagyni Krisztiánt, amikor Klaudia felbukkant mellettük. – Már azt hittem, hogy nélküled kell végigunatkoznom a mai napot. Ki az új barátod, aki miatt majdnem elkéstél? – tudakolta kíváncsian.

Zsófi csak a szemét forgatta, újra elöntötte a düh.

– Ő Krisztián, az új szomszédunk. Ő pedig Klaudia, aki jelenleg a legjobb barátnőm, de az utóbbi időben kezd az agyamra menni – vágta oda mérgesen, előbb a fiúra, majd a lányra mutatva.

– Helló, örülök, hogy megismertelek – nyújtott kezet vidáman Klaudia a fiúnak, figyelmen kívül hagyva Zsófi megjegyzését. Kezdte már unni barátnője hangulatingadózásait. Mióta Dávid beférkőzött a szívébe, teljesen kifordult önmagából. Hol kedves, aranyos, szerethető, hol pedig egy undok, flegma liba.

– Ez az osztályod, most már boldogulsz nélkülem is – szakította félbe Klaudia bemutatkozását a lány. A jelzőcsengő is megszólalt, ezért mehetnékje támadt.

– De, Zsófi – torkollta le Klaudia mérgesen – hogy lehetsz ennyire undok? Várj már legalább addig, amíg Marcinak szólok, hogy mutassa be az osztálynak Krisztiánt! – háborgott a lány, miközben bekiabált a terembe a testvéréért.

– Marci az ikerbátyám, imádni fogjátok egymást – közölte színpadiasan Klaudia. Zsófi ismét a szemét forgatta. Folyton a nagyjelenetek. Ehhez ért, meg a kioktatáshoz – füstölgött magában.

Krisztián némán szemlélte a két lányt. Olyanok, mint a tűz és a víz, de valahogy mégis passzoltak egymáshoz. Ez a „megmondom a magamét” stílus nagyon bejött neki, szerette az őszinte embereket.

Amikor Marci mosolygós arca megjelent az ajtóban, Krisztián megállapította, hogy csak külsőleg hasonlít a húgára. A srác temperamentumos ikertestvére szöges ellentéte volt. Sokkal nyugodtabb, visszafogottabb természetnek tűnt.

***

Órák után Zsófi és Klaudia kiült a focipálya szélére, hogy átbeszéljék a nap eseményeit. Reggel semmi idejük sem maradt a pletykákra, utána pedig egyik óráról siettek a másikra. Valaki folyton hozzájuk csapódott, így csak felületes témákról tudtak szót váltani.

Klaudia oldalát majd’ kifúrta a kíváncsiság az új fiúról, alig bírta magában tartani a kérdéseit. Mindent tudni akart a srácról, hogy került Zsófiék szomszédságába, honnan jött, van-e barátnője és így tovább. Zsófiban Klaudia, faggatózásától megint feltámadt ingerült énje. Nem akart az új fiúról beszélgetni, ő Dáviddal kapcsolatban akart tanácsot kérni. Minden vágya az volt, hogy felhívja magára a fiú figyelmét.

– Klaudia, hagyjál már békén Krisztiánnal! Totál nem érdekel a srác. Valami sokkal fontosabbról akartam veled beszélni, segítened kell – vágott barátnője szavába.

– Csak azt ne mondd, hogy Dávidról van szó! – emelte meg a hangját Klaudia.

Zsófi már nyitotta volna a száját, hogy valami cifrát mondjon, amikor megjelent mellettük Marci és Krisztián.

– Helló lányok, éppen kit beszéltek ki? – kérdezte vidáman Marci.

– Természetesen titeket! – válaszolta jókedvűen Klaudia.

Zsófi a kezébe temette arcát, a fiúk felbukkanása végképp tönkretette, hogy kibeszélje barátnőjével Dávidot. Már nagyon égette a vágy, hogy történjen valami, ami megváltoztat kettőjük között mindent.

– Hogy tetszik az új osztályod? – kezdte kíváncsi faggatózását Klaudia.

– Még nem tudom eldönteni. Vannak jó arcok, mint például a tesód – válaszolta Krisztián, közben játékosan oldalba bökte Marcit – de van egy-két fura alak, akiket nem tudok hova tenni. Egész nap csak bámultak, nem szóltak hozzám, amikor oda akartam menni bemutatkozni, látványosan elfordultak.

– Fogadjunk, hogy az egyik fura alakot Dávidnak hívják – húzta el a száját Klaudia.

– Pontosan, húgi, eltaláltad. Mondtam is Krisztiánnak, hogy ne erőltesse az ismerkedést, csak az idejét vesztegeti azokra a tahókra – szólt közbe mérgesen Marci. Krisztián figyelmét nem kerülte el, hogy Marci szúrós szemekkel nézett Zsófira, amíg Dávidról beszélt.

– Tudod, Krisz, van olyan, aki képtelen meglátni, milyen ember is Dávid valójában. Hiába a barátait ért bántalmazás, akkor is istenként imádja őt. Nem tudom, minek kéne történnie, hogy végre megvilágosodjon – folytatta Marci indulatosan.

– Mit célozgatsz itt össze-vissza? Mondd ki egyenesen, hogy rólam beszélsz! – pattant fel a padról Zsófi. Elege volt már abból, hogy mindenki vele veszekszik Dávid miatt.

Mielőtt kitört volna belőle a visszafojtott indulat, Zsolti futott oda hozzájuk teljes pánikban.

– Marci, Krisz segítsetek, kérlek! Dávidék már megint rajtam akarják levezetni a felesleges energiájukat – fújtatott. Zsolti volt Marciék osztályában az állandó gúnyolódás tárgya. A kicsit kövérkés, dundi fiú folyton Dávid kedvenc céltáblájává vált. Ha éppen úgy tartotta kedve végigkergette Zsoltit az egész épületen, hogy elvegye tőle az uzsonnáját, könyveit, tornacuccát, vagy csak jókat röhögjön rajta, ahogy szegény srác kifulladva szuszog az iskola udvarán.

– Na, ebből elég! Majd én elintézem ezt a hólyagot! – jelentette ki Krisztián. Nagyon utálta az ilyen Dávid típusú taplókat. A régi sulijában is folyton balhéba keveredett miattuk, de sosem bánta, az önérzete nem tudta elviselni, ha valaki a gyengébbeken tölti ki indulatait.

– Már jönnek is – állapította meg Zsolti.

Dávid és két haverja bukkant fel a focipályán, épp feléjük tartottak. Zsófiban megfagyott a vér, titkon nagyon is féltette Zsoltit. Szíve mélyén tudta, hogy Dávidék kegyetlenül bánnak barátjával, nagyon sajnálta őt, de mindig igyekezett elnyomni magában ezt az érzést, nem akart szembenézni az igazsággal. Szerelmes volt Dávidba, nem akarta lerombolni azt a csodás illúziót, amit köré épített. Szüksége volt erre az érzésre, szüksége volt Dávidra.

– Mit akarsz Zsoltitól? – támadt rögtön Dávidra Krisztián.

– Semmi közöd hozzá! Állj el az utamból, ha jót akarsz! – vágott vissza dühtől eltorzult arccal Dávid.

Nem tetszett neki az új srác, nyugtalan lett tőle. Igazság szerint vetélytársat látott benne; magas, jóképű, kisportolt alkatú volt, határtalan önbizalommal. Nem az az ijedős fajta. Eddig ő volt az osztály nagymenője. Egy hete kezdődött az utolsó tanévük, azt hitte már semmi meglepetés nem érheti. Úgy akart elballagni, hogy hírneve fényes csillagként ragyogjon iskolája égiszén. Erre tessék, megjelenik ez a nagyvárosi ficsúr, és bekavar neki. Látta a lányokon, hogy összesúgtak a srác háta mögött, közben nyálcsorgatva bámultak utána. Idegesítette, hogy hosszú idő óta először kiszorult a figyelem középpontjából. Ráadásként most meg itt kötegszik vele az udvaron. Minek képzeli magát ez a surmó, valami modernkori Robin Hoodnak?

– Ne arcoskodj itt nekem, én nem félek tőled. Hagyd békén azt a fiút, és másokat is! Ne a gyengébbeken éld ki szadista vágyaidat – Krisztián már nem akarta visszafogni magát, nyílt ellenszenvvel méregette Dávidot.

– Nagy a szád, öcsi, egyszer még betapasztom, de nem most. Ahogy látom, kezd gyűlni a tömeg – váltott nyugodtabb hangnemre Dávid.

Egyre többen lettek körülöttük. Végre volt valaki, aki szembeszállt Dáviddal, és ez felkeltette a diákok érdeklődését. Dávid semmi esélyt nem akart adni annak, hogy vesztesként jöjjön ki ebből a helyzetből, inkább csendben akarta elintézni az új fiút. Majd a haverokat összetrombitálja, kivárja a megfelelő alkalmat, és akkor lecsap erre a kis pondróra. Csupán ökölbe szorított keze árulkodott visszafojtott indulatairól.

–  Meglátjuk még, ki és mit fog betapasztani – vetette oda búcsúzóul Krisztián. Dávid erre már nem válaszolt, gyorsan megfordult és a haverjai koszorújában elindult vissza az iskola épületébe.

Zsófi, kihasználva az alkalmat, Dávid után szaladt. Nem tudta, mit fog csinálni, ha utoléri, de azt érezte, hogy most itt az alkalom, amit nem szabad elszalasztania.

– Dávid várj! – kiáltott utána. Nagy meglepetésére a fiú azonnal megtorpant és felé fordult. Egy furcsa szikra csillant a szemében.

– Mit akarsz? – kedvesen tette fel a kérdést, legalább is Zsófi ezzel áltatta magát. Végül is egy szavára megállt.

– Hát…-hát, csak annyit, hogy szerintem neked volt igazad. Krisztián pedig elég bunkón viselkedett – hadarta a lány céklavörös fejjel.

– Köszi – mondta közönyösen a fiú, aztán váratlanul megragadta Zsófi kezét. A lány azt hitte, menten elájul az örömtől. – Tudom, hogy a csajom akarsz lenni. Már nagyon régen feltűnt, hogy folyton a közelemben lebzselsz. Helyes kiscsaj vagy, de van néhány gond, ami közénk áll. Jó lenne, ha ettől a pápaszemtől sürgősen megszabadulnál, és a barátaidat is lecserélnéd – bökött szabad kezével Zsófi háta mögé.

– Értem – rebegte a lány. Igazság szerint csak Dávid kezére tudott koncentrálni, ahogy a bőre hozzáért az övéhez. Aztán, amilyen gyorsan megfogta, olyan gyorsan el is engedte Zsófi kezét. Mire a lány felocsúdott, Dávid már el is tűnt a szeme elől. Szíve hevesen kalimpált, és csak ámulva nézett maga elé.

Krisztián dühös volt Zsófira. Maga sem értette, miért, de elöntötte a harag, ahogy meglátta a lányt Dávid után futni. Azon meg végképp kiakadt, amikor észrevette, hogy a fiú megfogja Zsófi kezét. Nem értette az egészet. A szeme láttára akarta Zsoltit bántani, erre meg még ő fut utána, hihetetlen egy csaj.

– Zsófi mit eszik ezen a tuskón? – szaladt ki hangosan a száján.

– Na, ez jó kérdés, haver, ezt mi is szeretnénk tudni – lépett mellé Marci, és megveregette a vállát. – Csodás voltál, ahogy beszóltál a suli seggfejének – kuncogott a fiú.

– Nem bírom az igazságtalanságot és a gyengébbek bántalmazását – még mindig tombolt benne a harag – Zsófiról meg inkább nem mondok semmit. Miféle barát, aki hagyja, hogy így bánjanak másokkal? – motyogta félhangosan Marcinak.

– Hagyd őt! Mi is sokat csesztetjük emiatt. Néha igazán megsajnálom, szerelmes szegényke, nem lát az orránál tovább. Amúgy meg rendes lány, régen egyáltalán nem ilyen volt, valami titokzatos oknál fogva Dávidnak sikerült elrabolnia a szívét.

– Érthetetlen – csóválta a fejét Krisztián. Zsófira szegezte a tekintetét, aki már egyedül álldogált az udvar kapujában, láthatóan még mindig teljes áhítattal bámulva Dávid után.

***

Következő rész:

Lányregény 3. rész