Emlékek

A levél

Az osztálytalálkozó óta csaknem két hét telt el, és még mindig nem találom a lelki békém. A munkahelyemen már kezdenek ferde szemmel nézni rám, nem értik, mi lehet a bajom. Nem győzök kifogásokat gyártani, miért vagyok szétszórt és felkészületlen egy-egy megbeszélésen, vagy miért vagyok nyúzott és kialvatlan. Egyelőre senki sem feszegeti a témát, de nem tudom sokáig elkerülni, hogy pletykálni kezdjenek rólam. Kapcsolatom a főnökömmel megváltozott; óránként hívogat újabb és újabb kérdéssel. Eddig ez nem volt jellemző rá; rám bízott a csoportommal kapcsolatos minden fontos döntést. Sosem kérdőjelezte meg a munkám.

Elhatározom; holnaptól home office-ban leszek. Otthon legalább elbújhatok, végre nyugalom vesz körül, megint magamra találhatok. Lassan kezdem összeszedni a holmimat, amikor felvillan az új e-mail érkezett felirat a gépemen. Rákattintok, és tágra nyílt szemmel bámulom a feladót.

Ő írt. Nem hiszem el! Évek óta semmi kapcsolat nincs közöttünk, erre tessék; most rám ír. Teljesen belebújok a képernyőbe, úgy olvasom:

„Szia, mi volt az a múltkori fura levél? Nem igazán értettem, mit szeretnél. Remélem, jól vagy! Ákos”

Értetlenül nézem a monitort. Miről beszél? Milyen levél? Mikor? Gyorsan lejjebb görgetem az e-mailt, és ekkor látom, hogy az osztálytalálkozó estéjén írtam neki. Nekem annyi. Ezek szerint nemcsak álmodtam, hanem tényleg küldtem neki üzenetet. Visszaroskadok az irodai székembe, és lüktető halántékomra szorítom a kezem. Közben bevillannak annak a szörnyű estének az emlékei: a rosszul sikerült találkozó, az anyukává vált osztálytársak, a karrierem részletezésével kapcsolatos csalódásom, a bor, ami először finom volt, aztán keserűvé vált. Ennek ellenére mégis megittam, aminek meg az lett a következménye, hogy írtam neki. Miért is? Már magam sem tudom. Azon az estén annyira rám törtek a régi emlékek, hogy nem bírtam megállni. Fogalmam sincs, mi volt a célom, de akkor jó ötletnek tűnt. Most viszont már egyáltalán nem esik jól. Nem hiszem el, hogy ennyire elgyengültem, most nagyon haragszom magamra. Megfogadtam, többé nem keresem, elfelejtem, élem az életem, amit megálmodtam magamnak, erre mit teszek? Fenekestül felforgatom. Csak bámulom a monitort, nem igazán tudom, mitévő legyek. Válaszoljak? Ne válaszoljak?  Mi a jobb?

Mivel én kezdtem a levelezésünket, illene válaszolni rá. Másrészről meg miért is foglalkoznék vele? Volt már rá példa, hogy nem válaszoltam levelekre, ez nem szokott problémát okozni.

Jó, jó, de most Róla van szó. Kellett nekem elmenni arra a béna találkozóra! – olyan dühös vagyok, hogy inkább kikapcsolom a laptopom, és hazaindulok.

Amikor hazaérek, nagy ívben elkerülöm a hűtőt, és benne a rozét. Nem akarok úgy járni, mint a múltkor. Inkább kiülök a teraszra, és megnyitom a levelezésemet. Milliószor elolvasom azt a pár szót, amit írt. Végül úgy döntök, egy rövid választ mégis megérdemel:

„Szia!

Jól vagyok, köszönöm. Múltkor nosztalgiáztam kicsit, osztálytalálkozón voltam.

Laura”

Na, ezzel meg is volnék. Kicsit megnyugszom, de nem sokáig. Pár perc után azt veszem észre, folyton a levelezőmet frissítem, hátha jön válasz. Tőle nem jön, céges levél viszont annál több. Fáradtan felsóhajtok, inkább becsukom a gépem. Ledőlök az egyik napozóágyamra, élvezem a délutáni napsütést. Behunyom szemem, és hagyom, hogy a régmúlt emlékek visszatérjenek hozzám…

Átadom magam nekik. Egy pillanatra megengedem, hogy újra az a visszafogott, szégyenlős, gátlásos lány legyek, mint akit azon a bizonyos napon megismert.

Első nap a munkahelyemen nagyon izgultam. Emlékszem, friss diplomásként, nulla gyakorlattal a hátam mögött vettek fel asszisztensnek egy nagy multihoz. Ennek ellenére úgy éreztem, mintha a lottóötöst nyertem volna meg. Aznap reggel izgatottan léptem be az épületbe. Lelkesedésemet szorongás váltotta fel, mert mindenhol arra kértek, üljek le és várjak. Először nem érkezett meg a HR-es hölgy, aki a belépésemet intézte volna. Másodszor leendő főnököm délelőtti meetingen vett részt, így nem tudott foglalkozni velem, és még a céges laptopomra is várni kellett. Így hát leültem a folyosó végén egy üres székre, és csak zavartan pislogtam körbe-körbe. Ekkor ő lépett oda hozzám. Kedves volt és mosolygós. Éreztem, hogy minden feszültség feloldódik bennem. Arcomon megkönnyebbült mosoly jelent meg. Többé nem éreztem magam egyedül. Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Mellette kinyíltam, máshogy kezdtem látni a világot és benne önmagamat is.

Kinyitom a szemem, egy könnycsepp fut végig arcomon. Dühösen letörlöm. Elég volt! – korholom magam. – Fejezd be ezt a túlérzelmes picsogást! – folytatja a mostani énem.

Döntöttél! Amikor megvolt a lehetőséged, elhagytad őt. Nézz körül! Így vagy most boldog, ezt akartad! Ennek ellenére belülről mégis feszít egy érzés, hiába tudom, hogy a mostani énemnek van igaza. Pittyen egyet a telefonom; üzenetem jött. Az egyik hódolóm írt, hogy találkozunk-e este. Semmi kedvem hozzá, így gyorsan lerázom. Lehet, mégis töltök magamnak egy pohár rozét. Bemegyek a konyhába, a hűtő előtt megállok, és a csukott ajtót bámulom. Mi van velem? Miért érzem magam hirtelen ennyire elveszettnek és magányosnak? Záporoznak a kérdések a fejemben.

Megcsörren a telefonom. Odaszaladok és döbbenten meredek a kijelzőre: ő hív…

***

Következő rész:

Emlékek – Az ebéd